Egy nóta kissé átalakított refrén-szövege ez.
Amikor Amerikából átruccant öcsénk, nem találtuk, de feleség azóta ráakadt egy öreg magnókazettára, melyre szalagos magnóról rámentettük az 1880-as években született öreganyáink hangját kb. 1963-ban.
– Grószi a kajákról beszélt, mert szeretett enni,
– Anyánk anyja egy eltűnt ollóról, mert szeretett hímezni,
– keresztapánk, egy témához hozzászólt,
– Egon nagybátyánk éppen róla mesélt,
– anyai nagyanyánk (grószi) albérlője is megszólal, aki a konyhában húzódott meg,
– kicsit Gábor is, aki beszél a magnóról,
– Ági, Kati, akik óvodás és anyáknapi verset szavalnak,
– Kornél hangja, aki szerette a favicceket,
– Ancsa egy nevetés erejéig hangzik,
– Éva lányunk gyerekdalokat énekel és mesél,
– és saját akkori hangom is rögzítve van, aki párbeszédet folytatok vele.
A rövid felvételek végén Kabos Gyula és Gózon Gyula jelenetét hallhatjuk egy sistergő normál lemezről átvéve. Vonaton duhajkodnak: „Otthon hagytam az anyósom, de jól megy a dolgom, a filléres gyorson.”
Talán azért maradt meg a kazetta, mert elszakadt a startszalagja, így nem tudtuk nyúzni, mégis valamiért megőriztük. Ma átpakoltam egy másik kazetta-dobozba a szalagocskát, és újra megszólalnak az idestova jó ötvenéves felvételek. Az óvodás lánykának 17 éves fia van, az én korosztályomhoz tartozó óvodásoknak még idősebbek a gyerekei.
A felvételt hallgatva felötlenek bennem a korabeli történések, mi mindennek meg kellett lenni, mert valahogyan magunknak kellett kijelölni és összerakni életünk kereteit. Muszáj beismerni, hogy ma már nem menne. Elsősorban fizikailag nem. Sej, reggelente munkába menet előtt kerékpárra pattantam, elöl egy gyerekülés a vázra szerelve, ezen ült a bölcsődéig Zsuzsa, hátul a csomagtartón ült Éva, őt egész más helyre kellett szállítani óvodába. Este pedig munka után begyűjteni a lányokat. Rég volt, szép volt, életteli volt, tán igaz se volt.   
Lábjegyzet a Lev 6-hoz. Folyatás az áldozatokról. Az égőáldozat parazsának éjjel-nappal folyamatosan égnie kellett. Engem ez az örökmécsesre emlékeztet, mely állandóan égve utal az ott őrzött krisztusi
áldozatra, ott ég, ahol Krisztus testét, a konszekrált ostyát őrzik. Említi az teljesen elégő ételáldozat receptjét: lisztláng, olaj, tömjén. A lisztláng egy része a papokat illette. Kovásztalanul kellett kisütni kenyerüket. A bűnökért bemutatott áldozati állatból is ennie kell a papnak. A hús főzőedényét, amennyiben cserép, össze kell törni, ha bronz, kisúrolni. A húsból enni nagyon szent dolognak számított.
Közöm. Tegnap megjegyeztem, hogy írok egyéb áldozatokról. Az indiánok gyerekeket és embereket áldoztak pogány isteneiknek, méghozzá igen kegyetlen módon. Éles kővel nyitották fel az élő testet, amelyből kitépték a dobogó szívet. Ehhez képest gyönyörű, hogy az Úrnak állatokat áldoznak, s nem embereket. Megjegyzem, abban a korban a környék pogány bálványainak bizony szintén embereket, gyereket áldoztak. Tegnap elhűlt bennem a vér, amikor azt látom a fb-on (mit meg nem mutat a fb?), hogy brazil fegyveresek tíznél több hajléktalant, favella-lakót, utcagyereket mészárolnak le fényes nappal, akik tiltakoztak a futball világbajnokság megrendezése ellen. Én a magam részéről bojkottálom a világbajnokságot. Vajon ér-e egyetlen emberéletet az egész világra szóló cirkusz? Micsoda kor a mienk, amikor a futball növi ki magát bálvánnyá, és embereket áldoznak az oltárán. Oltárán?... Köves sikátorban. Ezek az emberek nem véletlenül haltak meg, célzott lövések végeztek velük.
Milyen a mi lelkületünk?
Hová vezet ez?
Ér-e ennyit a foci?
Szerintem nem.