Egy idő óta újra felidézem napindítóként a régi verses imát. Ezzel kezdtük a napot a regnumi táborokban kivackolódva sátrainkból, fázósan kört alakítva a bőven harmatos réten, hogy elénekeljük még az obligát reggeli torna előtt. Nem is akárhogyan idézem fel magamban. László Gábor, „a Pater” hangján szólal meg bennem. Azért az övén, mert sajátos fényű, ám erőteljes hangon énekelt, és nagyjából szemben állt velünk. Kifejező testtartása, mimikája, orgánuma, összeszedettsége, gesztusai együtt élnek bennem. Jó és képzett zenész volt. Nemegyszer hangoztatta, hogy jobb híján énekeljük ezt az imát reggelenként. Jobb híján, mert auftaktos a dallam, s a ráhúzott magyar szöveg hangsúlyai verik amaz ritmusát. Igaza volt, ámbár az is igaz, hogy a magyar nyelv sok mindent elvisel. Olyannyira, hogy a magyar verselés néha hangsúlytalan részeket tartalmaz a sorok elején vagy a végén, és ezek mintegy nem számítanak. Avagy zavarólag hat-e egy nóta elején egy ilyen szöveg: „Aszongya, hogy aszongya”. Éppúgy nem, mint a figyelmet magára irányító, feltartott mutatóujj.
Kétségtelen, hogy az adott dallamra csámpás a himnusz szövege, de annyira mégse, hogy tűrhetetlen legyen. Nekem nem is ez vele az igazi bajom. A katekizmus első parancsa: Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk és ezáltal az üdvösségre jussunk.
Írtam már, hogy Levente unokámmal valahányszor találkozom, elmondom neki, hogy „Levente, nagyapa szeret téged”. Nem azért, mert nem tudja, hanem azért, mert fontosnak tartom kapcsolatunk közepének hangot adni. (Magamat is meglepett, miért neki mondom ezt, miért nem feleségemnek, aki kétségtelenül a legközelebb áll hozzám? Újabban néhányszor ő is megkapja tőlem a neki járó változatot.)
Visszatérve az ima jellegére, az zavar valamennyire a himnusz szövegét tekintve, hogy Istennek csinálunk programot. Kérjük, hogy tegye simává az új nap idő-etapját. Űzze el az ártalmas dolgokat, járjon velünk. Nem nekünk kellene Vele járnunk? Nem nekünk kellene fékeznünk pörös nyelvünket, s szemünk kívánságát korlátok között tartani? Nem nekünk kellene tiszta gondolkozásúként, lényeglátóként viselkedni? Nem nekünk kellene étkezésünk egészséges mivoltával törődni? S máris azzal foglalkozik, hogy a nap végét az esti himnusz elmondásával-eléneklésével zárjuk le: Dicsérjük őt. Ám a főparancs (és a katekizmus első kérdés-felelet párosa) arra irányul, hogy szeressük viszont Istent, aki előbb szeretett: Szeressük teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből. (S ha már: szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat.) Ezekre közvetett utalásokat persze találunk a versszakokban, de konkrét megfogalmazásuk hiányzik. Azért hiányzik, mert mintha nem az volna a legfontosabb: kerülgeti a vers a szeretet-parancs kimondását, mint macska a forrókását. Nem ragozom tovább, álljon itt akkor a vers úgy, ahogyan egykor énekeltük auftaktra induló dallammal.
Himnusz
Ragyogva fénylik már a nap
Az Úrhoz szálljon énekünk,
hogy minden ártót űzzön el,
járjon ma mindenütt velünk.
Nyelvünket fogja fékre ma,
Ne szóljon rút perek szava,
Szemünket védőn óvja meg,
A hívságot ne lássa meg.
Lakjék szívünkben tisztaság,
Távozzék minden dőreség.
A testnek dölyfét törje meg,
Étel s italban hősi fék.
Hogy majd a nap ha távozott,
S az óra újra éjt hozott,
Lemondásunk szent éneke,
Legyen az Úr dicsérete.
Dicsérjük az örök Atyát
Dicsérjük egyszülött Fiát,
S a Szentlelket, ki Vigaszunk,
Most és örök időkön át.
Ámen
Lábjegyzet a Szám 23-hoz. Bálám és Balak (játékos csengésű páros, mint Lolka és Bolka, Ihók és Mihók) meg akarják ismerni Istenszándékát. Bálám csak azzal a feltétellel hajlandó átokra, hogy azt ismétli, amit az Úr a szájára ad. Balak meg akarja venni Bálám átokmondó képességét. Ez nem megy. Kétszer építtet Bálám hét oltárt, ahol bakot és kost áldoz fel, majd elvonul meghallani az Úr szavát. Kétszer tér vissza és áldást mond a kívánatos átok helyett. Nem tehet mást, mert az Úr erre indítja. Közöm: az az általános tapasztalat, ami mindmáig él bennem és a társadalmak gyakorlatában: A világ a legfondorlatosabb módokon kívánja a klérust, de a híveket is arra ösztökélni, hogy a hivatalos ideológiát kövessék. Rábeszéléssel, megrágalmazással, fenyegetéssel és szép szóval, börtönnel és kivégzésekkel, hamis tanúkkal, ha kell csábító kísértések felsorakoztatásával, pénzzel, nővel, akármivel, csak tagadják hitüket, álljanak el következetességüktől. Ne akarjanak kilógni a divatos trendből, álljanak be a sorba, s dicsérjék a fennálló hamisságokat, mint a Walesi bárdoktól elvárta volna Eduárd. És legtöbbjük élő jelként, mártírként, a világ számára érthetetlen makacssággal kitart hite mellett – a csábító ajánlatok ellenére. Nincs az a földi hatalom, amely ne akarná megtorolni rajtuk makacs ellenállásukat.
Utolsó kommentek