Mickey webnaplója

Évek óta itthon remetéskedem. Olykor-olykor egy-egy alkalmi megbízásom volt, de ezeknek a száma erősen megritkult. Tavaly még csak-csak, de idén egyetlen könyv lektori, korrektori véleményezői felkérésem se volt. Ha minden igaz, ma megtörik a jég, s egy elég testes művel kell valamit kezdenem. Szellemileg még győzöm. Olvasószemüvegem új, ceruzám kifaragva, tollam készenlétbe helyezve. Nincs más hátra, mint a rövid ideig tartó várakozás, hogy nekiessek valami újnak, sose olvasottnak. Ez mindig kihívás, akkor is, ha tetszik az, amit olvasok, s akkor is, ha nem. Utóbbi – adódik, hogy – keservesebb. Mindenesetre minden könyv zsákbamacska, amíg bele nem merülök.
Évtizedes tapasztalatom az, hogy minden kézirat jobbá tehető, de nincs mód annyira belenyúlni egy készülő műbe, hogy átírjam azokat a részeket, amelyekkel nem értek egyet. Észrevételeimet megtehetem, a szöveget megpróbálom átfésülni, a vad magyartalanságokat kigyomlálni, a helyesírást kicsit gatyába rázni, de az elkészült könyv hasonlítani fog a kézi csomózású perzsához. Itt-ott benne marad egy-egy tévesen írt szó, slampos kifejezés.
Axiómámat nem adom föl: „Nincs tökéletes könyv”. Csak nagyon jó van, meg laposan unalmas és nagyon rossz is. A korrektor akkor van bajban, amikor szinte hibátlan könyvet kap átolvasásra. Mivel bizonyítani szeretné, hogy dolgozott, elkezd belekötni olyan nyelvi fordulatokba, amelyekbe nem kéne. Elkezd vesszőket tenni oda, ahova nem biztos, hogy kéne. Elkezdi átírni azokat az összetett szavakat, amelyeknek kétféle, egymással egyenértékű helyesírása van, elkezdi megváltoztatni a szavak sorrendjét. Ilyenkor szoktam mondani: „A te szamárságaidat kicserélem az én szamárságaimra.” A leghelyesebb egy jó állapotban lévő kézirat lapjainak aljára szignót tenni, jelezve, hogy nem lapoztam át az oldalt, nem aludtam olvasás helyett, s figyeltem a szövegre, csak éppen hibátlannak találtam.
Összefoglaló a Józs 24-höz. Józsue könyve utolsó fejezete meglehetősen borúlátó a jövőre való kilátásokat illetően. Elmondja, hogy Ábrahámtól kezdve mi minden jót tett az Úr szövetségeseiért: Egyiptomból kivezetve új hazát adott nekik. Többek között szemükre veti: „az Úr, aki féltékeny Isten, nem bocsátja meg elpártolásotokat és vétkeiteket. Ha elhagyjátok az Urat [a bálványokért], rosszul fog bánni veletek, elpusztít benneteket, jóllehet azelőtt jó volt hozzátok.” Persze a nép fogadkozik, megújítja szövetségét az Úrral, ámde Józsue odavágja nekik: „Akkor távolítsátok el a köztetek élő idegenek isteneit, és ragaszkodjék szívetek az Úrhoz.” Nagy követ emeltet mondván: „Ez a kő  lesz a tanú ellenünk, mert minden szót hallott, amit az Úr mondott nekünk; tanú lesz ellenetek, hogy megakadályozza istentagadásotokat.” Még megtudjuk, hogy Józsue 110 éves korában megtért atyáihoz. Eltemették őt és Eleazárt is, aki szintén elhunyt. „Izrael pedig szolgálta az Urat mindaddig, amíg éltek azok a vének, akik túlélték Józsuét, és tudtak mindarról, amit az Úr Izraelért tett.”
Közöm. Mind a politikában, mind pedig a nemzetek, közösségek életében valamiképpen az alapító az az erős egyéniség, aki követői életére sorsukat meghatározó mértékben modelljük, mintaképük, követendő ideáljuk lesz. Hogyne volna a legmeghatározóbb az Abszolútum, az Isten azokra, akik megismerték őt tettein, csodáin, közlésein keresztül. Ám a népek keveredése során bálványok zavarnak be a képbe. Ha ezt tették Isten művével, hogyne tennék a mozgalmak alapítóival azok, akik haláluk után lépnek be a közösségbe. Churchillnek tulajdonítják a mondást: pocsék valami a demokrácia, de még nem találtak ki nála jobbat. Ez csak azért igaz, mert a monarchiák uralkodói általában esendő lények, és mint ilyenek, szamár módon kormányoznak. Egy tiszta erkölcsű és elméjű uralkodó mennybe vihetné népét (pl. Salamon.) Az előzőek lényegében a fejezet utolsó mondatának a kifejtése, részletezése, igazságának saját korunkra való kiterjesztése.