Máltai játszótér, könyvmegálló. Ezúttal gyermekkönyvek szekrénye. Egyet vihetsz, ha egyet hozol. Kezembe kapom a Tapsi Vicces gyerekeknek c. Tapsi zsebkönyv 22. számát, melynek alcíme: Hahotázz velünk!
– Mindjárt a belső borítólapon ez a gyerekeknek való vicc található. Rajz: Presszós kisasszony mély dekoltázzsal. A vendég nem az étlapot bámulja: ... ajánlatunk kizárólag pulykamellre vonatkozik...
– Mit kér a pedofil a vasútállomáson? – Egy diákot Pestig.
– Székre menekülő revütáncosnő egy szál pendelyben: Vigye valaki innen ezt az egeret, mert így képtelen vagyok folytatni a produkciót.
– A férj bevallja: A főnököm azt mondta, menjél a pokolba. És akkor te mit csináltál? Hazajöttem.
Stb., stb.
Benne ilyen épületességek: Nagyon hasonlit, ne játsz az étellel, és még sorolhatnám.
Hogy is mondjam: nagyon laza.
* * *
A 69. évben: Délelőtt 10 óra. Majdnem elalszom ültő helyemben. Hiába egy könyv, amibe most lapozok először. Hiába a most olvasott könyv, amelyben kikeresem az általam aláhúzott részeket. (Egy idős szerzetes könyve, amely egy másik idős szerzetes hagyatékából került elő. Tőlük aláhúzva: dementia senilis.  Benne egy elsárgult papírfecni. Rajta néhány szám: De. 115/85, du 121/76. Nyilván vérnyomásmérési adatok. Íme, a hosszú élet titka.) Én két csodás esemény leírását húztam alá, de majd egyesével szedem elő talán, mert túl terjedelmesek ahhoz, hogy egyébről is szóljon a poszt. Vissza a délelőtt 10 órához. Döntöttem: kellene innom egy kávét. Annál is inkább, mert a Káliumtablettát elkülönítve kell bevennem. Kikocogok a konyhába, kikeverem a nescafét, be a mikróba, hogy oldódjon. Mikor ki akarom venni, látom, hogy ott egy másik bögre, amelyet egy órával ezelőtt ugyanazzal a céllal tettem a mikróba. Eheu, eheu. Heuréka! Hát persze. Azért vagyok álmos, mert csak akartam inni kávét, de mert álmos voltam, a melegítőben felejtettem.
***
Közös blogunk gazdája új feladattal kínálja az aktívabbakat. Írjon ki-ki tantárgyakról. (Mert szerette, mert utálta őket, vagy mert egyszerűen részese volt az adott tárgynak.) Írja le hozzáállását, vagy akármit, ami a témáról eszébe jut. Nem arra kíváncsi a kezdeményező, ami felötlött bennem, hanem arra, hogy mi volt akkor régen, amikor tantárgyakkal bíbelődtünk. Én ide most mégis azt a tárgyat írom, azt a feladatot, amelyet ma, holnap, bármikor a jövőben még el kell végeznem, meg kell oldanom, mert feladat. Egy Bárdos Lajos által feldolgozott népének tartalmazza életprogramomat. Úgy szólal meg bennem, ahogyan ezelőtt 40-50 évvel ezelőtt énekeltük a Mátyás-templom kórusán. (Akkor nem gondoltam, hogy ennyire „megül” bennem): „Föl-föl, már ébredj szívem, / Én lelkem már erősödjél, / Hogy innen égbe jussunk, / Már mindig jól és szentül élj! /  Az utolsó sorát megdöntöttem, mert azt vélem, ez az elvégzendő feladat vár rám, ha úgy jobban tetszik, ez az aktuális tantárgyam.
Összefoglaló a Bír 11-hez. Igen bizarr történet. Jeftát (Jiftach) úgy kell elképzelnünk, mint egy „betyárt”, aki néhányadmagával portyázik és fosztogat. Őt keresik fel Gileád vénei, hogy legyen a vezérük az ammoniták elleni harcban. Jiftach szemükre veti, hogy elkergették őt, kitagadták az örökségből, mert idegen asszony gyermeke volt. Szó szót követ, de megegyeznek. Ő követeket küld a támadásra készülő ammonitákhoz, hogy megegyezzen velük. Érdekesen érvel: Korábban Izrael csak azokat támadta meg, akik „nem engedték meg, hogy átvonuljanak földjükön”. Ezért az Úr az ő kezükbe adta Moábot, Szichont. Jiftach így replikázik: „Amit Kamos, a te istened szerzett neked, az vajon nem a tiéd-e? ... így hát igazságtalanul jársz el velem, amikor harcot indítasz ellenem. Ítéljen hát ma az Úr köztünk.” Jiftach meglepte támadásával és legyőzte az ammonitákat. „Az Úr Lelke volt vele”. Jiftach megfogadta, hogy győzelme esetén feláldozza azt, aki hazatértekor először jön elé a családjából. Egy szűz leánya volt, aki örömmel szaladt elé, akit két hónapos búcsúzkodás után feláldozott. Közöm.
– Az eposzok egyik költői eszköze a kétfrontos háború. A csata az égben és a földön párhuzamosan zajlik. (Deus ex machina. [Platón]) Minden kegyelem, isteni beavatkozás („ma a kezedbe adom az ammonitákat”).  
– „Engedj át a földeden.” Úgy vélem, ez valamiféle taktikai húzás lehetett. Mindketten tudták, hogy háborús okot keres (casus belli) a támadó fél. (Vö. kései gyerekjáték változatát: Adj, király katonát!)
– Jefta. Händel nem véletlenül nyúlt ehhez a drámához. A legkedvesebbet, a lányát áldozza fel Jiftach, s így válik tragikus hőssé. Különös és szokatlan a kegyetlen kifejlet mellett az, hogy bármiféle áldozatot rendesen a csaták előtt kellett bemutatni. Ami pedig az adott szót illeti, Heródes Antipász egy lánynak (Salome) tett ígérete miatt nyakaztatta le Ker. Szt. Jánost. Az adott szónak több értéke volt, mint egy emberéletnek? Csakugyan különös és elgondolkoztató.