Mickey webnaplója

Ne kívánja senki, hogy belemerüljek az állami irányítású tömegközlekedés egyik legfrissebb hajtásának az elemzéséhez. Sose végeztem kutatást e témában, sose tartottam utasszámlálást, és még összehasonlító elemzéseket se végeztem a tekintetben, hogy a velencei gondolások, a Szajnán állandóan turistákkal teli hajócskákban mi a vonzó, s a mieinkből miért hiányzik a több élet. Mindenesetre a Duna-parton járkálva sokszor láttam, hogy a BKK hajókban lézengenek az utasok, noha turistaként is a világ egyik legszebb fővárosát sétahajózhatnák keresztül-kasul, élvezhetnék a jó levegőt, készíthetnének egyedülálló képeket különös aspektusokból a városról.
Minden kutakodás nélkül arra gondolok, hogy több okra vezethető vissza a dolog.
Az első, kevés lehet a reklámja különösen külföldön, s az idegen turisták eleve kerülik, mert nem tudják hogy van.
A magyarok nem érnek rá, mert túlságosan lassú közlekedési eszköz ahhoz, hogy mindennap ezzel járjanak munkába. Pedig a hajó ringatása, az utazás hangulata naponta relaxálná azokat, akik részesei.
Ha a gondolákkal s a Szajnán közlekedő vízi járművekkel összevetem a hazai kishajókat, első pillantásra kiderül, hogy a Velencei hat méteres sajkák csinosak, számos szolgáltatást nyújtanak, eladdig, hogy énekes fújja az O sole miót. A francia főváros hajói ápoltak, csinosak, szépek, festésük jobbára kifogástalan. Egy rozsdásodó hajó nem igazán bizalomgerjesztő. Márpedig, ha végignézek a hazai állományon, leginkább az jut eszembe, hogy rájuk férne a tatarozás, rozsdátlanítás, újrafestés. (Mit mond a matróznóta? „Nem kell súrolni-pucolni minden kikötőben...” Lehet, hogy nem kell, de olykor mégiscsak kellene.) Kinek van kedve olyan hajóra szállni, amely kinézetre hanyagolt, amelynek a fellógatott mentőövei a természeti elemek hatására szétrepedeztek. Ebben látom a különbségek alapvető okát. Egy ízben a különbségek ellenére is jegyet váltottam az egyik hajóra, és végigszeltem vele a fővárost északról délre haladva. Kezemben sűrűn kattogott a fényképezőgép. Ennyi pénzért egyetlen sétahajóval se tudtam volna ugyanezt megcsinálni. Nem tudom, ma mennyi a tarifa, én másfél éve(?) 400.- ért utaztam volna, ha a jegykezelő vissza tudott volna adni 500-ból. Nagyon sajnálkozott, hogy ez nem megy, ám meg se kísérelte, hogy az órás út során felkeressen, hogy most már van aprója. Lehet, hogy ez a mentalitás se túl vonzó a potenciális utasok megfogására. Az akkor készült képekből a fb-ra teszek posztom mellé néhányat.
Összefoglaló a Bír 17-hez. Epizód. Király nincs, bíráról sem tudunk, mindenki azt tesz, amit akar. Élt egy Micha nevű ember, akit anyja csaknem átokkal sújtott, mert nem tudta, hogy fia vette el 1100 ezüstpénzét. A dolgot a fiú bevallotta, s ettől szent lett a béke. Az asszony az ezüstművessel istenszobrokat öntetett-faragtatott a nemesfémből, melyek afféle házi szentély díszei lettek. Egyszer egy levita keresett szállást, s szeretett volna letelepedni valahol. Micha invitálta: Légy apám és papom. Teljes ellátást adok neked. Így is lett. A levita letelepedett mindnyájuk megelégedésére. Volt a háznak papja. Közöm. Afféle interregnumról ír a szerző, amikor kissé kaotikus a helyzet. A klerikusok és a világiak viszonyát akkor szigorú szabályok rendezték. Jóval később a közösségek gondoskodtak a papjukról, az egyház földi hatalmat is képviselt, amennyiben a gazdagabb klerikusok birtokok felett rendelkeztek, szolgahaddal is akár. Utóbb a kegyúri jog divatozott, s tartotta el a templomokat, klérust. Korunkban ez az intézmény megszűnt, s a papság, valamint a világiak viszonya többnyire személyfüggő viszony. A feleken áll, hogy kapcsolatuk, barátságuk milyen szoros. Sokan úgy vélik, hogy lényegesen közelebb kellene állniuk egymáshoz a klérus tagjainak és a családoknak. Napjainkban éppen egy pápa által összehívott, család témájú szinódus taglal ilyesfajta kérdéseket.