Mickey webnaplója

Tegnap belekaptam a háttértévézés témájába. Nézzük meg egy kicsit közelebbről. Amikor én bevonultam sorkatonai szolgálatra, az ország mindenféle tájáról érkeztek újoncok. Volt nem is egy közöttük, aki életében sose látott még tévét, tán villany se volt a tanyájukon, sose csocsózott (ez a egy asztali tekerős focijáték). Akkoriban állami tévéadás volt divatban. A szoc.reál értékeket tükrözte, de úgy gondolom, hogy mégis adott valamit azoknak, akik még azon a szinten se álltak tudásban, tapasztalatban, hogy ne mondjam, civilizációban, kultúrában. Elképzelhető, hogy a tévénézés szokássá alakulása folytán agymosásuk megtörtént, s meg is rekedt a tévéműsorok színvonalán. A civilizáció megannyi eszközéről mondható ez el. Nézem a számítógépes játékokat. Egy darabig fejlesztenek, majd unalomba fulladnak. Hallgatom a youtube zenéit. Egy darabig kielégítik zenehallgatási igényemet, majd a bőség zavara miatt belefulladok a sok hangba. De ez a helyzet az okostelefonokkal is. Szokássá aljasul a telefonnal való babrálás. Mintha utóbbiról azt olvastam volna, hogy egy átlagos mobiltulajdonos 7 percenként kap a készülékéhez, hogy valamiféle információhoz juthasson. A lényeg: az eszközök egy darabig valós szükségletet elégítenek ki, s egy szint felett visszaüt a használatuk. Tovább nem hasznosak, sőt károsak. Most visszamegyek az Ószövetséghez. Ugye a Bibliában írva van, hogy ne csinálj magadnak faragott képet az Úrról. Ők mégis elkezdik gyártani az aranyborjút, valamit, hogy elképzeljék, milyen az Isten. Azóta a képzőművészetek egyik alaptémája, hogy szentek és az Isten ábrázolása. Soha nem sikerül egy élő Krisztus-arcot összehozni, egy hiteles Mária-képet megmutatni. Már-már megmosolyogni való, hogy a fatimai Szűzanya szobrával szemben áll a medjugorjei, középen a lourdes-i, esetleg a máriabesnyői. Ezek a szobrok nem igazán hasonlítanak egymáshoz. Miként a Krisztus-ábrázolások se az igazi archoz. Azt mondhatni: egy darabig közelítenek a szentekhez, az Istenhez, majd megrekesztenek azon a szinten, amelyet képviselnek az alkotások, de messze esnek az eszményitől, a valóságostól. Így zárják el a további fejlődés lehetőségét ahelyett, hogy elősegítenék. A misztikusok tapasztalatait olvasva merem állítani a leírtak realitását.             
Összefoglaló a Bír 20-hoz. A levita, aki mellékfeleségét összetrancsírozta és elküldte a 12 törzsnek, kérte, hogy példát statuáljanak, mégpedig együtt. A vezetők összegyűltek és megkérdezték az Urat, hogy felvegyék-e a küzdelmet a gibeaiakkal, akik Benjámin törzse földjén laktak. Háromszor kérdezték meg, s két esetben mégis csúfos vereséget szenvedtek, bár harmadszorra legyőzték az ellenséget. Benjámin fiai először 22 000 embert öltek meg, majd 18 000-et, ám harmadszorra rajtavesztettek, „az Úr megverte Benjamint Izrael előtt, akik megöltek 25 100 harcost.” Majd Gibea ellen fordultak és kardélre hányták, aztán felgyújtották a várost. Csak mintegy 600 ember menekült meg a pusztai sziklák védelmében. Furcsa az az aránytalanság, ami a bosszú oka és a bosszú végrehajtása között feszül. Egy nővel csúnyán elbántak a perverz gibeaiak.  Az ennek nyomán támadt csatározások során több mint 65 000 katona halt meg. A káoszt fokozza az a tény, hogy a magukat igaznak vélő izraeliták két esetben vesztenek (40 000) halott, noha megkérdezik előzetesen az Urat. Harmadszorra is bizalommal fordulnak hozzá, akkor ők ölnek meg 18 100 embert. Érdekes, hogy csak a győztes számolja meg, hányat kaszabolt le az ellenségből. Ám a saját oldalán is nyilván akadt elesett harcos. Közöm. Részben elmondtam. Az Urat kérdezik, érdemes-e felvenni a harcot, s aztán válaszától megnyugodva indulnak harcba, amit elveszítenek, másfelől egy csapda, amibe oly sokszor beleszaladt már az emberiség: Pl. a trónörökös meggyilkolását követően tör ki száz éve (1914) a világháború, amelynek hadüzenetében Ferenc József „mindent meggondolt, mindent megfontolt”, és amelyet nagyjából el is veszített. A hullák számát tekintve sokkal borzalmasabb az eredmény: 25 millió halott a különféle népek vesztesége. Kicsiben is így indulnak a csaták: „Szidta az anyámat” – hangzott az én időmben, s ezért a diákok képesek voltak egymást véresre verni.