Mióta megnyílt a könyvmegálló, azóta – tetszik, nem tetszik – meglehetősen gyér az átlagos könyvkínálat. Ezzel együtt általában találok kedvemre való olvasmányt, mégis olykor könyv helyett egy-egy irodalmi folyóiratot hozok magammal. Ezek a legkülönfélébb esszéket, recenziókat, verseket, regényrészleteket, novellákat, grafikákat stb. hozzák, nem ritkán értekezéseket is. Érdeklődéssel lapozok beléjük, és ha egy érdekes eszmefuttatásra vagy sikerült elbeszélésre találok, el-elmerülök olvasásukba. Korábban eredménnyel kísérleteztem olykor egy-egy munkám ilyesfajta lapoknál való elhelyezésére, hol felkérésre, hol pályázat útján. Szerkesztőségi munkám is közel hozott az irodalmi kitekintést felmutató folyóiratok megismeréséhez.
Amit érdemes tudni róluk, az talán az, hogy néhány üdítő kivételtől eltekintve többnyire csekély példányszámban megjelenő periodikák.
Beszéltem kortárs költővel, aki elmondta, megyei irodalmi lapjuk 150 példányban jelenik meg, ebből különféle könyvtáraknak küldenek, van néhány előfizetőjük, és egymás között is osztogatják a lappéldányokat. Így is marad remittenda.
A jól szerkesztett folyóirat áttekintést ad arról a merítési közegről, amelyre szerződött. A Nagyvilág a világ irodalmából merít, a megyei lapok a saját körzetükben található valóságról tájékoztatnak.
A megmondó emberek megmondják, a szerkesztők szerkesztik, a támogatók a háttérből támogatják (vagy éppen nem támogatják a kiadványokat). A lapok törekednek jól csengő, már bevezetett, ismertebb nevű szerzők írásait hozni, a „húzónevekét”. Néha egy-egy új arc is színesíti az egyes lapszámokat.
Szeretem az irodalmi folyóiratokat. Időről időre képet kapok arról, hogy írói vénát felmutató emberek mit tartanak fontosnak, miről témáznak, mi köti le érdeklődésüket. Ez szellemi csemegém arra a rövid időre, ameddig a cikkek közötti böngészésem tart.
Legutóbb a Napút c. kiadvány egyik példányát hoztam haza, s találtam is benne kedvemre való olvasmányokat. Máskor is volt már szerencsém a Napút egyes lapszámait megismerni. Bevallom a legjobban az a cikksorozat fogott meg, amely felnyitotta szememet arra, hogy a ma oktatott magyar nyelvtan a sokféle lehetséges nyelvtanoknak csak az egyike. Más és más felosztás szerint lehetne a nyelvi elemekkel, mint a beszélt és írott nyelv építőkockáival foglalkozni. Pl. nyelvünk természete miatt a gyöknyelvvel – de nemcsak azzal. Ma már sajnálom, hogy egyik szortírozás során kiselejteztem a többivel együtt ezt a rendkívül érdekes lapszámot. Azt se tudom, melyik évfolyam melyik száma volt. Szerencsére az interneten olvashatók a korábbi évfolyamok teljes anyagai.
Egyszer majd rákeresek.            
Összefoglaló az 1Sám 23-hoz. Lassan krimibe fordul a történet. Saul üldözi Dávidot, az meg menekül előle. Állomások: Keila (lakosságát megmenti Dávid a filiszteusoktól, de az ottaniak elárulják Saulnak, hogy a közelükben bujkál Dávid); Horsa: Jonatán szövetséget köt Dáviddal, s nyugtatja, hogy nem esik bántódása.  A helyiek is elárulják a királynak, hogy a környéken bujkál Dávid. Saul ezúttal kivonul, hogy elfogja. Maonnál a hegy egyik oldalán Saul kapaszkodik felfelé, Dávid menekül embereivel a másik oldalon. Már-már a kezükbe kerül, amikor „futár jő, s pihegve szól” Saulhoz: A filiszteusok betörtek országodba. Saul így a filiszteusok ellen fordul. Közöm. Nem tudom, hogy Saul torkos volt-e, buja volt-e, s fösvény volt-e s lusta volt-e. De hogy a hét főbűn közül jellemezte a gőg (kevélység), a harag, és az irigység, annyi bizonyos. Ezek az állapotszerű személyiséghibái vezettek oda, hogy Dávid ellen forduljon. Irigy volt sikerei miatt, gőgössége folytán nem viselte el, hogy a nép Dávidot dicsérje, s őt csak a második helyen tisztelje. Beteg lelke haragtartóvá tette. Nem bocsátotta meg, hogy Dávid Isten választottja, és különb nála. Ezért üldözi már-már a nevetségességig féltékeny módon. Ugye – hála Istennek – mi sem vagyunk egyformák. Azt szoktam hangsúlyozni, hogy ugyanannyi erővel szerethetnénk is egymást, mint amekkora erőbefektetéssel és nemtelen indulatokkal egymásnak feszülünk.