Nem kell bizonyítanom, a munkadal, a népdal megelőzi az ismert szerzőkhöz köthető zenét. Azt se, hogy a komponisták a zsoltárok lamentálásán át elérkeznek a gregoriánhoz, onnan a többszólamúsághoz, a preklasszikusokhoz, a klasszikusokhoz, a komoly és könnyű zene kettéválásához, a komolyzene ellenpont tanától a dodekafon zenéhez, majd azt is túllépve a hangok szabad kezeléséig, amelyek már nem kottázhatók a hagyományos módon, csak jelölhetők a glissandók, a ritmusok, a reszelő hangzások, az artikulált vagy artikulálatlan hangok. Ha a jazz-ról írnék külön, ott ugye az afroamerikai hangzásvilágban előadott katonaindulóktól, spirituáléktól a cakewalkon, a ragtime-on, stb., bebopon, a cooljazz-on át a freejazz-ig terjed a sor, ami jószerével már-már követhetetlen hangzásvilág.
Ma azon gondolkoztam, hogy ugyanez a folyamat végbement a nyelv(ek) világában is. Legelőször alighanem a szemkontaktus fejezte ki az emberi kapcsolatokat, ezzel láttak egymás lelkébe. Ha elfogadjuk, hogy az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést, akkor be kell látnunk, hogy párhuzamosan a gesztusokkal, a metakommunikációs eszközökkel őseink a csecsemő gőgicséléséhez hasonlító hangicsálásokon keresztül folytattak diskurzust.
Oda akarok kilyukadni, hogy a hangutánzó, a hangulatfestő szógyökök állhattak a beszéd fejlődésének a kezdetén, hála az emberi hangképző szervek meglétének, ha így volt. Márpedig csaknem bizonyos, hogy tényleg így volt. A magyar (az egyik ősnyelv) mindmáig megőrizte a hangutánzó szavak sokaságát. Az ősi etimonoknak nagyságrenddel nagyobb százaléka található a magyarban, mint az egyéb nyelvekben. Nem gondolna rá az ember, hogy miket őrzünk a múltból. Talán nem tévedek, ha ilyenekre gondolok: hahotázik, elhessent, hí, hussan, heherészik, hebeg-habog, habozik, huppan, vijjog, csattan, suhog, suhan, nem sorolom, mert se szeri se száma ezeknek. Nos, ez volt a kezdet, a konkrét, a hallott hangok utánzásával jellemezték, írták le a valóságot. Hm, írás: kőbe, fába vésett absztrakció. Ez hozhatta magával a szabályokat. A nyelv egységesítésének a szabályait. Hol vagyunk már az őskortól, hol tartunk a megértés határait feszegető kifejezésektől. Ma mindent megpróbálunk belepasszírozni a szabályok korlátai közé, kizárólagosságot követelve a helyesírás egyféle rendjének, amelyen kívül nem létezik élet. Ezt gondolom olyan absztrakciónak, ami a zenében talán az ellenpont-tannak felel meg. De igen sok használt hangunk nem felel meg ezeknek a szabályoknak. Állítom, hogy egyesek alig írhatók le olykor az ismert jelekkel (betűk), mégis ismert a jelentésük. Amikor a francia azt mondja kb. hogy pff, akkor valami nem világos előtte, valami gátolja, hogy továbbgondolja közlendőjét. A magyarban is megfigyeltem ilyesféléket. Amikor azt írom, ühüm, csak azért írom, mert nem lehet lejegyezni pontosan azt, amit hallok. De a „Hm” se ez a két hangzó. Ki se nyitom a szájamat, a Hm-höz, noha a h-hang nyitott szájjal való lehelés-féle. Inkább egyfajta hangsúlyos és zöngés morgáshoz hasonló, de azt meg nem tudom betűvel jelölni, mert nincs olyan hangot jelölő betű. Ha az élő beszédet hűségesen akarnám leírni, olykor fel kellene rúgnom a szabályokat. Az indulatos „Majd megpukkadok” hangzása folytán így volna korrekt: Majdmeg pukkadok! Terin gettét! (a hangsúly a szó elején van, nemde bár?) Menj már eddzeni! Próbáld röviden ejteni! Edzeni. Nincs rövid dz a magyarban, ha a hangzás idejét tekintem. Ugyanígy, ha az egy-et röviden ejtem, mesterkélt lesz (a lesz is). Eggy, lessz stb. Miért? A szó túl rövid. A magyar ezt elég rosszul tűri. Még életemben nem hallottam, hogy jaj. Csak jajj, jajjajj formában. Vannak aztán „nem szavaink”. Avagy ha a fogamat szívom, s úgy „ciccegek”, c-c, ezt hogyan tudnám leírni. Cö-cö? Ez az a c-c, ami azt jelzi, hogy itt vagyok, még ha csendben vagyok is.
Megeshet, hogy egyszer vájt fülű költőink nekiállnak zörejverseket írni, csak hangutánzó és hangfestő szavakkal leírni azt, amit máig még nem tettek meg. Weöres próbálkozott kitalált nyelven verselni.
De megmaradt a beszélhető szövegnél. Elképzelhető olyan váltás, amely pusztán emóciókat közöl, értelmet nem. Sztrpcsk marad a sztrapacskából, ha kivonom belőle a magánhangzókat. Bármilyen absztrakció elképzelhető valós vagy kitalált szavak hangoztatásával. Afféle szövegszövetek jönnének létre, mint pl. Bumsztadratta-bum-bum-bum, és társai.
Egyszer elgondoltam, hogy a létező hangzókkal alkotott szavakhoz képest milyen sokféle kihasználatlan lehetőség adódna. Pl. szak, szák, szek? szék, szik, szík? szok? szók, szuk? szúk, szük? szűk. Itt 7 az 5-höz van értelme, illetve jelentésnélküli a hangcsoport. A szavak hosszának növekedésével megváltozik a trend. A változatok száma sokkal nagyobb, mint a jelentéshordozók száma. (Ne kérdezd meg: Nincs fontosabb dolgom ennél? Mert válaszom: Van, de vajon leírták-e már mások, amiken elgondolkoztam?)  
***
Bökvers: Tudja-e egy mai gyerek, kik voltak a kalugyerek?
***
Óbudai fotósok. Az aquincumi HÉV-megállóban van egy nagy és üres hirdetőtábla. Élvilágítás láttatja a semmit, pontosabban egy fehér háttérpapírt. Akkora a szemmagasságban elhelyezett lap, hogy egy emberpár elé fér, a sötét hajnali órákban kitűnő sziluett-képhez szolgáltatva keretet.
Összefoglaló a 2Sám 13-hoz. Dávid fiának, Absalomnak volt egy Támár nevű húga. Volt neki egy féltestvére is, Amnon volt az ő neve. Ez az Amnon megkívánta Támárt, és beteget színlelve magához csalogatta, hogy sütne neki lepényt. Ám nem a lepény kellett Amnonnak, hanem Támár, akit megerőszakolt, majd pimasz módon kidobatta házából a meggyalázott lányt. Absalom értesült a dologról, és ettől kezdve megutálta Amnont. Egyszer elhívta magához lakomára, ahol legényeivel megölette. Dávid siratta elsőszülöttjét, Absalom pedig 3 évre elmenekült Gesurba a király haragja elől. Akkorra Dávid megbékélt. Közöm. Már megint a recept: Kettőt előre, egyet vissza. Dávid ivadékai sokasodnak, de mint látjuk, felüti fejét közöttük a bűn, a békétlenség. A történetből az is látszik, hogy egy lány tisztessége nem ér sokat, az elsőszülöttség annál többet. Volt honnan fejlődni a későbbi korokban. A világ egy részében ma már mintha jobb volna az általánosan elfogadott nézet. Remélem, igazam van.