Alighanem korábbi munkahelyeimen is utolért egy-két felkérés: Ha már úgyis Miklós a neved, légy te a Mikulás. Valószínűleg nem voltak erőteljes felhívások ezek, mert a Télapóról távol áll a püspökre asszociálás. A szoc. időkben pedig a télapó dívott. Olyannyira, hogy nagy port kavart, amikor Janikovszky Éva apró gyerekeknek szánt könyvében felfedte valamennyire az ünnep eredetét írván, hogy az óvodában kérdezgetik egymást a gyerekek: Ki is a télapó? Egyikük megjegyzi, hogy „a télapó az püzsbög, és szoborból van”. Kb. akkora durranás volt ez, mint amikor Pozsgay Imre népfelkelésnek titulálta 1956-ot, amit addig kizárólag csak ellenforradalomként emlegettek a vonalas emberek.
Megfigyeltem, hogy ma ugyan Mikulás az általánosságban elfogadott neve az ajándékozó úrnak, de attribútumai távol se egy püspökéi, pl. pásztorbot vagy az aranyat tartalmazó zacskó a kezében, hanem egy pohos öreg, akinek feltűnően vastag fekete öve van és hatalmas szögletes óarany csatja. Mikulás ide, Mikulás oda, az én luxusom (s természetemnél fogva ez áll közel hozzám), hogy rendre elhárítottam a felkéréseket. Ajándékom, hogy nem leszek Mikuli. Utolsó munkahelyemen is kétszer unszoltak, hogy de így, de úgy. Az első felkérés a Manrézából jött, s alighanem valakit régóta foglalkoztatott az a szellemes ötlet, ha már van egy Miklós, kérjük fel őt decemberben, hogy öltözzön be. A második, immár csaknem erőszakos felszólítás a VIII. kerületi Abteilungból jött. Szinte „ellentmondást nem tűrő” hang telefonált, ők már megbeszélték, hogy én leszek a Mikuli. Rosszul ismertek engem. Ha kötelező jellegű felkérés ér, akkor biztos, hogy ellenállok neki. Így történt ebben az esetben is. (Alighanem nem szolgálta a kollegiális kapcsolatunk erősödését.)
Emailen szoktuk megbeszélni, hogy barátainkkal hol találkozzunk. A kérdés elérkezett hozzánk is. Ezt válaszoltam: „Tücsitől kérdeztem, hogy hol legyen a találkozó. Ő úgy tudja, hogy nálunk. Akkor hát a mi utcánkban este. A Mikulás szerepét sose vállaltam. A szakállam is rövid. Azért csak gyertek! Üdv...” Tehát ma este nálunk találkozunk. Szaloncukorka van.
***
Ebédelek, mondja feleség. Én meg háromnegyedtizenegyóraizom – válaszolom.
***
Összefoglaló a 2Sám 21-hez. Elcsodálkozom az olvasottakon. – 3 évig aszály van, termés alig. Dávid az Úrtól megtudja, Saul megölte a gibeonitákat, attól az éhínség. Dávid tárgyal a gibeoniták megengeszteléséről. Azok azt kérik, hogy A Saul hét ivadékát hadd nyársalják fel. Dávid teljesíti a kérésüket. Jonatánt kihagyja (még szép, a legjobb barátja, akinek életét köszönheti), de Ricpa két fiát, és Merábnak öt fiát kiszolgáltatja a gibeonitáknak, akik karóba húzzák mind a hetet. Nagy a gyász a két asszony részéről, eltakarják a mezőn hagyott tetemeket, majd amikor esőt ad az ég, eltemetik őket Saul csontjaival együtt. Még legalább három rajtaütést említ a fejezet, amikor Dávid legyőzi a filiszteusokat. Ám utóbb csaknem rajtavesztett, le akarja szúrni egy filiszteus. Ám Abisáj segítségére sietett a királynak. Arra kérik Dávidot, hogy hagyjon fel a csatákban való személyes részvétellel. Közöm. Prohászka említi naplójában, hogy egy alkalommal hosszas szárazság uralkodott a vidéken, s őt arra kérték, imádkozzon esőért, mert kisül a gabona. A püspök megtette, ám csak nem jött az eső. Akkor abbahagyta az imát. Tudatosult benne, hogy Isten útjai nem a mi útjaink, gondolatai nem a mi gondolataink. A Teréz anya életéről szóló könyvben olvasom, hogy társait arra kéri a főnökasszony, hogy ostromolják az eget rózsafüzérek mondásával, hogy valami módon megvehessenek egy, a rendjüknek igen alkalmas házat. Idő elteltével leállította a közbenjárást kérő imát. Ő is felismerte, hogy az Ég szándékai nem mindig esnek egybe a mi szándékainkkal.