Mickey webnaplója

Érdekes képet kaptunk karácsonyra plébánosunktól, aki elmesélte, hogy egy alkalommal látott egy színdarabot, amelyet anélkül mutattak be, hogy a függönyt felhúzták volna. Értékes előadás volt. S ha a karácsonyra nézünk, fordított szituációval szoktunk találkozni. Felhúzva a függöny, gondosan berendezve a színpad, s hiányzik a lényeg, az előadás lelke. Amikor a karácsonyi lótás-futásra gondolok (miközben mindenkinek köszönettel tartozom azért, hogy idén magam nem kellett, hogy túlságosan kivegyem részemet a lótifutiból), az fogalmazódik meg bennem, hogy csakugyan hatalmas irodalma lett annak, miképpen fullad vásárlási lázba ez az ünnep, amelynek Jézus születését kellene a középpontba állítani, a béke fejedelméét, aki nekünk is elhozhatja a békét. Az ő békéjét, nem azt, amelyet a világ ad!!! Nem akarom ez ügyben a szót szaporítani, de muszáj azzal zárnom, hogy hatalmas irodalom ide, hatalmas irodalom oda, a reklámok megteszik hatásukat, és – miként a hírekből értesültem – idén még bővült is néhány százalékkal az ünnepi vásárlások összértéke. Minden ép érzékű ember belső csendre vágyik ilyenkor, és mindent kap, csak ezt nem. A társadalmi nyomás elől nincs hová hátrálni, vagy alig van rá lehetőség. Ez akkor is igaz, ha tudom, hogy a belső csendemet csak magam alakíthatom ki. Megbékélésemet a világgal, a tőlem többé-kevésbé különböző természetű emberekkel úgyszintén. Ha másra nem, Bródy szövegére kellene odafigyelni: „Legalább néha-néha pihenj egy fél órát!”
Tegnap, 24-én kimentünk napozni a balkonra. Árnyékban 15 fok volt, a napon lényegesen több. Ha már így adódott, egy kis időt eltöltöttem azzal, hogy a D-vitaminom utánpótlásáról gondoskodjak. Szintén híranyag, hogy világméretekben melegrekordot regisztráltak a meteorológusok. Ez nem jó, még akkor se, ha a FB egy karikatúrája poénra veszi a dolgot. Két képet mutat: a karácsony felirat alatt egy sárembert hóember helyett, a húsvét felirat alatt pedig egy hónyuszit.
Összefoglaló az 1Kir 17-hez. Megjelenik az ószövetség egyik legnagyobb alakja, Illés próféta. A tesbi Illés menekülőre fogja, mert nincs ínyére Acháb királynak, akinek odavágja, hogy gonoszsága miatt évekig nem hull az égből sem eső, sem harmat. Illés egy patak partján húzódik meg, hollók táplálják: reggel kenyérrel, este hússal. Amikor a patak kiszáradt, Careptába megy, ahol egy özvegyasszonytól elkéri utolsó adag lisztjét, hogy süssön neki lángost belőle. Megígéri neki cserébe, hogy az ínség végéig korsójából nem fogy ki az olaj, szakajtójából a liszt. Így is lesz. Az özvegy fia viszont meghal. Illés háromszor ráborul a tetemre, imádkozik az Úrhoz, aki feltámasztja. Közöm. Nem könnyű a próféták sorsa. Megmondó emberek, s ha hűségesek az Úrhoz, a hatalmasságoknak is meg kell mondani az igazat, akkor is, ha az nagyon kellemetlen. Illést várják vissza a zsidók a Messiás eljövetelekor, de Jézus kijelenti, hogy Keresztelő Szt. János képében már eljött Illés. Máskor a názáreti zsinagógában megjegyzi, hogy „egy prófétát sem látnak szívesen hazájában. – Még hozzáteszi: – Sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, ... de közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szindóni Száreptában élő özvegyasszonyhoz.” Illésről szólva hadd hangsúlyozzam az előzőeket, hogy nem ő támasztotta fel a fiút, hanem Isten. Illés csupán eszköze volt az Úrnak. Ám „az Istennek semmi sem lehetetlen.” – hallottuk ezt utóbb Gábor angyaltól, amikor Máriát látogatta meg Názáretben.