Mickey webnaplója

Ági bloggerina közöl egy Petőfi által készített arcképet. A képen Arany János látható profilból. Ügyes vonalas rajz, találó vonások. Nem tudom, saját magáról készített-e képet Petőfi, vagy inkább rábízta megát a dagerrotípia készítőjére.
Az önfényezés divatja nem új.
Módos emberek elkészíttették saját maguk olajképét, esetleg bronz lovasszobrát.
Utóbb a filmek is nagy reklámot csináltak a nagy embereknek, kis reklámot az epizódhősöknek.
Egy filmvígjátékban a pasi a magasház tetején rikácsol. Tudják maguk, hogy kik mászkálnak alant az utcákon. Senkik, nímandok, mikrobák. De én, de én, de én...!!! S miközben veri büszkeségtől dagadó mellét, a kamera lekúszik a földszintre, a pasiból meg egy mikroba lesz egyre halkuló hanggal.
A másik filmepizód a La Belle Americaine c. francia filmből való. A kép tökéletes. Dióhéjban: Adva egy korabeli amerikai autócsoda. Egy fiatal pár női tagja éjszaka bennragad a csomagtartóban. A fiatalember szerelőt hívat, egy éltes mester érkezik. A nő suttogva: Drágám! Igen  - válaszolja a mester, aki azt hiszi, neki szól a turbékolás. Széles mosolyra húzza a száját, s miközben nyitja a kocsi csomagtartóját, elemlámpájával megvilágítja saját fejét. Maradjunk abban, hogy komikus a jelenet. https://www.youtube.com/watch?v=y6_ecFyDq6Q
Amikor valaki saját magát „fényezi”, nekem ez a kép ugrik be: a kísérteties, alulról megvilágított arc annak minden bibircsókjával. József Attila óta tudjuk, hogy  „hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat”. 
Mégis: a selfie terjed. És arról mesél, hogy mostanság milyen csinos is vagyok. Ez hol igaz, hol nem. Hol megejtően szépre sikerül egy arc, máskor a Világszép kecskebéka (Petrolai Margit) önjellemzése áll a látottakra: „Istenem, de szép is vagyok! Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle! Brekk.”
A műfaj jellege miatt elsősorban a facebook-ot használókat kísértheti meg a folyamatos önközlés, de ha valaki sokszor és sokat ír magáról, nem zárom ki, hogy azt is. Ez hol szépséges írásokban mutatkozik meg, hol kevésbé szépekben.
Nos, ez foglalkoztat a 4000. poszthoz közeledve. Van-e a napi ujjgyakorlatokban exhibicionizmus és mennyi? Van-e maradandó közlendőm mások számára, vagy nem?
Szerencsémre akkora tömegű információ szakad ránk naponta, hogy jószerével mindig akad valami, amit megpróbálhatok értelmezni, álláspontomat hozzátenni a valósághoz. Ilyen összefüggésben nem zárhatom ki a blogolás értelmét. 
Összefoglaló a 2Krón 23-hoz. Puccs az ószövetség idején. Jehojada főpap szervezi Joásnak. Amikor előjöhet a háremből, Joást Jehojada beviteti a templomba, fegyveresekkel veszi körbe. Királlyá emelik, fejére koronát tesznek, a törvényt a kezébe adják. Atalja tudomást szerez róla. Odarohan, ruháját szaggatja, s kiabál: Árulás, árulás! Igaza van. Őt kivezetik a templomon kívülre a Ló-kapun, ott megölik, a nép pedig ujjongva veszi tudomásul a változást. Jehojadának gondja van arra is, hogy Baál papjait mind egy szálig kivégezzék, legyilkolják. Átgondolt, tökéletesen végrehajtott vérengzést tartott. „A város nyugodt maradt, bár Atalját karddal kivégezték.” – zárja a krónikás a fejezetet. Közöm. A Prédikátor könyvében majd azt olvassuk: „Nincsen új a nap alatt. Ami van, az volt régen is”, ami régen volt, ma is bekövetkezik. Tudnék néhány példát mondani. Nem teszem. Ti is tudnátok.