Szemünk milliónyi információt ragad meg naponta. Fülünk nem tudom mennyit, hiszen be se tudjuk csukni éjszakára, hogy pihenjen. „A hit hallásból fakad” (Róm 10,17). „Akinek füle van a hallásra, hallja meg” – mondja Jézus ismételten. Ez azért érdekes, mert azt gondolnám, hogy a világ konkrét valóságát mégis inkább a szemünk közvetíti. A valóságot, a világosságot a fénysugarak tükrözik, de a gondolatok alighanem a hallás útján ragadnak meg bennünk. Ritka az az előadás, amelyik csupán fényeket, filmeket mutat. Leginkább előáll egy ember, és azt hangoztatja, hogy mire jutott egy-egy témát illetően.
A látásra épít a tévé, a videó, a hallásra a lemezjátszó, magnó, a mai kütyük egy része, CD-k, legrégebb idők óta a rádió.
Egy ízben leírtam, hogy a gyermekkórházba beutalt kicsi szüleje első kérdése arra irányult, hogy hol a tévé. Belépve nem látta, mert az ajtó felett volt. Azonnal bekapcsolta, anélkül hogy rápillantott volna, melyik adóra állt rá, és az mit sugároz. A tévéhez, rádióhoz hozzá lehet szokni. Állandóan bekapcsolva kell lennie ennek vagy annak. Nemcsak háttérrádiózás létezik, amely mellett egyszerűbb házimunka végzése elképzelhető, hanem háttértévézés is, ami mellett ugyanez nehezebben képzelhető el. Nem zárom ki teljesen, hogy valaki képes többfélére figyelni. A kérdés, hogy érdemes-e? Itt aztán megoszlanak a tapasztalatok.
Van, aki a tévére esküszik, és van is benne valami. 100 csatorna között mindig van egy leginkább figyelemre méltó adás. Ennek megkeresése elég fáradságos lehet. Ami engem zavar, az hogy a mi lakásunkban – ha virtuálisan is – idegen emberek kiabálnak segítségért, pereskednek ellenfeleikkel, hadonásznak pisztollyal a kezükben, üldözik az előlük menekülőt, az orrom előtt operálják a beteget, s főleg sokat kiabálnak. Mi közöm van hozzá?
Nem az én feladatom eldönteni, hogy mi teszi tévépártivá az emberek egy részét, s mi rádiópártivá más részét.
Magam az utóbbihoz vonzódom. Van néhány általam preferált adó, amelyet szívesen hallgatok. A háttérrádiózásnak nem lettem híve. Amikor hallgatom az adást, akár pihentethetem is a szememet. Nem kell hozzá látnom, mint ugrálnak a képek. Érzésem szerint azért áll hozzám közelebb a rádió, mert teret hagy a fantáziámnak. Nem látom, csak hallom, hogy ki beszél, kik zenélnek, mi történik egy hangjáték közben, egy színházi közvetítés alkalmával. Szemem pihentetése néha olyan jól sikerül, hogy felségem figyelmeztet, „ki kellene kapcsolni már a rádiót, mert horkolásod zavarja az adást”. Kénytelen vagyok elhinni neki. Ez olyankor fordul elő, amikor – késő este – szeretnék még figyelni, mert engem érdeklő műsor fut, de készségemet felülírja álmosságom.
Mert magam kevéssé kedvelem a tévét, dicsérem M. és E. eszét, akik ingyen se fogadtak el egy nekik felajánlott színes tévét. Ha célzottan érdekli őket egy film, megnézik PC-n, és kész.
Egyebekben alighanem a tévézés és rádiózás ügyében is kettészakadt az ország. Kinek a pap (tévé), kinek a papné (rádió). Az előzőekből kiderül, hogy én a papnéhoz vonzódom.
Sok mindenről lehetne és kellene is még beszélni, pl. a tévénézés szokásainak eltéréseiről. Leragadás a sorozatoknál vagy állandó csípőből tüzelés a távirányítóval stb. 
Összefoglaló a Tób 14-hez. Az igazak hosszan élnek. Tobit 112, Tóbiás 117 évig élt. Tobit fia lelkére bízta, hogy amíg ők élnek, maradjon Ninivében, majd ha eltemette őket, még aznap vonuljon ki a bűnös városból. Így is lett. Azonnal Médiába költözött felségével. Ekbatanában élt Ráguelnél és anyósánál, Ednánál. Média királya megtámadta Ninivét, Tóbiás tanúja volt a város pusztulásának. Magasztalta az Istent igazságos ítéletéért. Közöm. Két elv ütközik a hosszú életet illetően. Az egyik ószövetségi gondolat: Az igazak hosszú életűek, mind 100 éven felüli kort érnek meg. És még: Tiszteld atyádat ás anyádat, hogy hosszú életű légy a földön. A szerzetesek többnyire hosszú életet érnek meg. A jó házasság meghosszabbítja az emberek életét.
A másik véglet: „Mindig a jók mennek el hamar”, Krisztus nem öregedett meg e földön. Az igazakat kiveszi az Isten e világból. Örülni kell neki, hiszen odaát már minden rendben van.
Látható, hogy Isten útjai nem a mi útjaink, gondolatai nem a mi gondolataink, mindenesetre mindnyájan az ő kezében vagyunk, és aki kigondolt minket a világ teremtése előtt, az azt is tudja, hogy mikor a legalkalmasabb kivonulnunk ebből a világból.