Mickey webnaplója

Reggelinél régi szokásokról beszélgetünk. A zsemlét ma már nem kettévágom, hanem ahány felé tudom. Így könnyítek magamnak őrlőműveim gyatrasága miatt. A korongocskákra kevés margarint teszek, kettéhajtom, némi dzsemet kanalazok hozzá.
Régi időkre emlékezem.
Saját gyermekkoromra.
Jó 58 évvel ez előtt az NDK kis halászfalujába vetett jó sorsom, ahol 3 hónapot töltöttünk. Ott, Heringsdorfban (de lehetett volna bármely másik apró településen), könnyített tanítás folyt a helyi alapiskolában (Grundschule). Minket magyar felügyelő tanár tanított. Az óraközi szünetek egyikében érkezett egy Dame. Hozta a tízórainkat. Karján fonott kosár. A kosár tele lekváros-vajas zsemlével. Mi pedig elé álltunk, és kaptunk egy-egy zsemlét. És ahányszor elé álltunk, annyiszor kaptunk egy zsemlét. Emlékezetem szerint szorgalmasan tömtem magamba a zsemléket, és egész szünetben jártam hozzá újabb adagért. Persze 10 percbe nem fért bele sok ismétlés. A zsemle minősége hasonlíthatatlanul ízletesebb volt mai utódainál. Az első különbség a tömöttsége. Abban anyag volt, búza volt, tartása volt. A másik, hogy maradéktalanul oldódott enzimeink által. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert ma bárhol veszek zsemlét, megijed a késtől, és összemegy, mint a szivacs, vagy éppenséggel hatalmas lyuk tátong a kérge alatt, ahol zsemlének kellene lennie. Nincs benne matéria. A másik, hogy kevéssé érzem oldhatónak a zsemle anyagát. Mintha műanyaggal volna keverve. Minek az a tápérték?! Ezelőtt 60 évvel tisztességes pékárut kaptunk, tisztességes kenyeret ettünk.
Gimnazista koromban magam készítettem a tízóraimat. A recept egyszerű volt és visszatérő. Két karéj kenyér zsírozva, mustárral megkenve. Ezt a dózist vittem reggelente magammal, alig várva, hogy kicsöngessenek első szünetre. Azonmód nekiálltam reggelizni. (Az ám, otthonról egy tejes kávéval indultam iskolába.) Megpróbáltam magamba tömni a kenyeret. Ez rendszerint nem sikerült, de jó is hogy így esett, mert a második szünetre is maradt valamennyi belőle. Utána már ebédig semmit nem ettem (hacsak a gimi pedellusától [Rohrmann] nem vettem zsemlét, darabját 70 fillérért adta).
Olykor megesett az is.
Összefoglaló a Jud 15-höz. Ez a szép nő szépen megölte Holoferneszt, akinek a táborában pánik tör ki, menekül, ki merre lát. Az zsidók meg utánuk. Az asszírok táborának kifosztása egy hónapig tart. Mindenki meggazdagodik. A főpap hálát ad Juditnak nagy dicsőségéért, Jeruzsálem büszkeségének nevezi, és Isten áldását kéri rá. Judit megkapja Holofernesz sátrát minden benne fellelhető vagyonnal együtt. A nők élére áll és táncol az Úr előtt: dicsőítő énekbe kezd. Közöm. Érdekes fordulat. Az Úr megóvja népét. A potenciális áldozatokból valóságos üldözők lesznek, akik valóságosan áldozatukká teszik a potenciális üldözőket. Dürrenmatt drámája jut eszembe a hanyatló Rómáról, amelynek két uralkodója volt, azaz egyszerre csak egy. Az, amelyik trónként használta a másikat. Ám olykor a császár is lepattan a trónról, hogy elmenjen oda, ahova a király is gyalog jár, és trónoljon a félreeső helyen. A másik császár lesben állt, s amikor az ajtókivágásban megjelent társa, a nyakába ugrott. Ezután ő volt a császár, a másik a trón.
Ha Judit megfogalmazását akarom érvényesíteni: Népe azért győzte le az ellenséges hadat, mert a mózesi törvények szerint élt, pontosan betartva minden előírást.
Magam azt vélem, amit a Biblia másutt így fogalmaz. Isten útjai nem a mi útjaink, gondolatai nem a mi gondolataink.