Tudod, mi az, hogy pesmerga?
Balázs Géza nyelvész blogjában sokféléről ír célszerű csoportosításokba rendezve gondolatait. Van ilyen „rovata” is: a nap szava. Nekem nincs ilyenem, de az újabb idők szavainak egyike valószínűleg nem új szó, csak berobbant a történelembe-politikába: PESMERGÁK. A petymeg még csak – mint megtudtam – valamilyen mezei rágcsáló, de a pesmergák? Ha öt éve kérdezed, fogalmam se lett volna róla, hogy eszik-e vagy isszák. Arra tippeltem volna, hogy tán egy gombafajta neve. Ma nagyon is lehet tudni, hogy kik ők. Ők vívják harcukat iszlám állam ellen. Kb. 200 000 férfit számol ez a kurd csoport, amely igazából két párt alkalmilag egyfelé néző konglomerátuma. A közös ellenség hozta őket össze, s együtt harcolnak az államalapítás reményével a szívükben. A kurdok ugyanis az egyik olyan nép, amely mindmáig nem tud magáénak földterületet. Jelenleg amerikai légi támogatás igénybevételével gyengítik az ellenfelet.
***
Feltettem a fb-ra egy elszáradt fa ágán megülő feketerigó képét. A rigó persze mondja a magáét, és én is mondom a magamét, amikor címét egy népdalból vettem. Álljon itt az egész dalszöveg. Van valami aktualitása. / Madárka, madárka, / csácsogó madárka, / vidd el a levelet, vidd el a levelet, / szép Magyarországra. // Ha kérdik, ki küldte, / mondd el, hogy az küldte, / kinek a bánattól, kinek a bánattól / meghasad a szíve. / No, itt nem tartok, még ha ma azon kaptam is magamat, hogy magamban beszélek. Egy hét hamar elrepül. Hasznos tapasztalatokat szereztem ez idő alatt.
Most mégis gyermekkoromba térek vissza. 1956 elején Zuglóba költöztünk. A hegedülést és a szolfézst a Dózsa György úti iskolában tanultam tovább a forradalom leverése után is. Nos, tán 1957-ben egyik szolfézsórán ezt a Madárka kezdetű dalt énekelte egyik társam, e Brenner nevű. Az osztállyal szemben állva, megilletődve hallgatta szolfézstanárnőnk, egy szilfid fiatal nő, aki olyan 35-40 éves lehetett. Hallgatta a serdületlen fiúcska énekét, majd elfordult. Alig tudta leplezni, hogy bántja valami. A könnyeivel küszködött. Emlékszem: egy alkalommal a zongorához ült és szépen eljátszotta Schubert Asz-dúr Impromtu-jét. Ez a rövid zenedarab ismert volt előttem, mert gyakorta felhangzott a Szabad Európa Rádió egyik szignáljaként. Nos, úgy emlékszem, Éva volt a szolfézstanárnőnk neve. Ez az Éva néni egyszer csak elmaradt. Más kezdte tanítani nekünk a zeneelméletet. A suttogó propaganda útján tudtam meg, hogy valakijét 56-os érintettsége miatt megbüntették (börtön vagy kivégzés, sose tudtuk meg) és ő annyira a szívére vette, hogy elkövette azt a csacsiságot, hogy öngyilkos lett.
Ízelítő a Jób 14-hez. Jób morfondírozása: „Minden ember anyától született... Mint virág kinyílik, azután elhervad... Tisztátalantól vajha születhet-e tiszta? Nem... A fában mindig marad még reménység: hogyha lenyesik is, új ágakat hajthat... De a férfi meghal és földre dől. Elpusztul az ember. S mi lesz a sorsa?... ha kidől, többé föl nem kel. [Uram] Ó, bár elrejtenél az alvilág ölében..., míg haragod elül... Ha meghalna az ember, de föléledne újra, szolgálati időm szívesen tölteném, míg nem jön valaki, aki fölváltana. Akkor szólíthatnál, és én válaszolnék... s nem arra figyelnél, mikor lépek félre. Bűnöm egy zacskóban lepecsételnéd... De jaj, nekem... nem hagysz semmi reményt az embernek.” Közöm. Jób okfejtése világképét, világnézetét tükrözi, mégpedig a legőszintébben. Azért könyörög, hogy a seolt, az alvilágot hadd kerülje el, s váltsa fel valaki nyomorúságában, hogy élhessen még egy darabig. Okfejtésében eljut a teljes letargiáig, a teljes reményvesztésig. Nincs okunk értetlenkedni magatartásán. Mai tudásunk messze világosabb az övénél. Tudni lehet, hogy Krisztus vágyik viszontszeretetünkre. Irgalmas kíván lenni mindenkihez, aki kéri tőle. Aki nem kéri, azt sem ítéli el, ám irgalma helyett igazságosságával kell szembesülnie. Amiben sokunknál jobb volt ez az ószövetségi ember, az az, hogy élő istenkapcsolata volt, perben állt az Úrral, de párbeszédet folytatott vele.