Tücsinek az autóban maradt a mobilja. Nem volt kedvem lemenni, neki se, de aztán mégis. Hátha sűrűn keresik. Ha én mentem volna, találtam volna egy három tehénlepény nagyságú lépet az utca közepén, tele méhekkel. Ha fel is néztem volna a közút fölé nyúló faágra, láttam volna, hogy bármikor leszakadhat egy következő adag, egy még nagyobb lepény. Egy teherautó már kettéhasította a földre pottyantott édes masszát. Ha rajtam múlik, ez várt volna a maradékra is. Autók bele-belegázolnak, míg el nem tűnik, míg a locsoló autó szét nem spricceli, stb.
Nem így a feleség.
Azonnal telefonálni kezdett. Volt, ahonnan lepattant, volt ahol nem vették fel a mellékvonalat, egy szó, mint száz, az önkormányzattól kijött valaki, megtekintette a masszát. Jött egy kisteherautó, egy rendőr is, körbekerítették a lépet kordonnal. Minden oldalán nyomtatott felirat: Veszélyes méhek! Lefújták a méheket, s egy zöld pléhládába nyalábolták a masszát, fedelet zártak rá, s elszállították. Másnap (kedden) délelőtt megjelent egy darusautó sofőrrel, mitfárerrel, méhésszel. Utóbbi beöltözött teljes felszerelésbe (kalap hálóval, könyökig érő kesztyű, zárt ruházat). Beült a kasba és a lép alá tereltette magát. Füstölőjével zilálta a méheket, s a lépet a magával emelt zöld ládába engedte. Fedelet rá, lekötözte a biztonság kedvéért ezt a fedelet, majd leeresztették a kast. A zöld ládát egy újabb teherautó szállította el, a kordont úgyszintén. Ennyi a történet. Néhány ezer méh pedig kering azóta is faág környékén, s nem érti, hogy hová lett megapoliszuk. 
***
Csak jelzem, hogy ma, kedden az idei év első fele letelt. Jön a második felvonás. Ha Szilveszterkor boldog új évet kívántunk, most boldog félévvel is megelégedhetünk az év hátralévő részére. Csinálhatnánk akár egy rövid számvetést, mivel maradt adósunk az év első fele, mit mulasztottunk mi ebben az időszakban. Egy biztos, hogy akár tudatosan éltük meg, akár „lesz, ami lesz” módjára, a félév elrepült seperc alatt. Kedvenc énekem utolsó versszakának is utolsó két sorával búcsúzom az első félévtől, leginkább előretekintve: „Hogy innen égbe jussunk, már mindig jól és szentül élj.” (dallam és/vagy szöveg in: Lyra coelestis Náray, 1695)
Kissé általános a program, de érthető.
Ízelítő a Jób 19-hez. Újra Jóbé a szó: „Meddig akartok még gyötörni... nem szégyellitek, hogy így rám törtök? ... arra törekedtek, hogy fölém kerüljetek... Ismerjétek el, hogy Isten alázott meg... Ha erőszak miatt kiáltok, nem felel... gátat emelt elém,... megtört, hogy belepusztulok,... úgy tekint rám, mintha ellensége volnék... barátaim egészen elidegenedtek,... mind elmaradtak... a szolgálók is idegennek néznek... Szolgámat ... úgy kell kérlelnem kedveskedő szóval. Feleségem rossznak tartja leheletem, szagomat büdösnek érzik testvéreim. Még a gyerekek is megvetnek, kicsúfolnak, amikor fölkelek. Menekülnek tőlem, akiket szerettem, ellenséggé lettek... csontjaim csupaszok... Könyörüljetek meg rajtam... Ó, bárcsak fölírná szavaim valaki, följegyezné őket egy táblára! Tudom jól, él ügyem szószólója, ő lép majd föl utoljára a földön, és meglátom még testemből az Istent. Vegyétek észbe: Él még az ítélő!” Közöm. Jób kiáll igaza mellett. Érzi, sejti, hogy Isten megpróbálta, nem is akárhogyan. Felfedi nyomorúságát, elesettségét. Nem adja fel a reményt: „Él még ügyem szószólója... meglátom testemből Istent... Él még az ítélő!” Élő halottként is dolgozik benne a remény, és töretlen a hite, hogy a végső szó az Istené, aki belelát a vesékbe. Rendületlenül bízik abban, aki megmentheti őt.