Mickey webnaplója

1956-ban és még utána is sokáig olyan poros volt utcánk Zuglóban, hogy még. Olyan állapotban leledzett, ahogyan egykor Árpád lovasai kitaposták. Ha esett, persze sáros volt, száraz időben meg poros. Járda is volt rajta, az kicsit magasabban helyezkedett el a tenger szint fölött, mint az „úttest”, tehát ahol a lovas kocsik jártak. Erkélyünk korlátjára könyökölve apánk sokszor látta, amint a rézsút szemközt lakó nyugdíjas öregember vesszőseprőt fog és alaposan felveri a port. Ha kedvezőtlen volt a szélirány jutott a porból nekünk is. Talán e miatt az unalomból űzött sport miatt nevezte el apám ezt a szikár embert söprő őrültnek. Talán azért, mert egyszer, amikor egy motoros oda-vissza száguldozott az utcában, söprögető honfitársunk téglát ragadott, és igyekezett eltalálni (nem sikerült neki).
Történt, hogy húgom meg a barátnője vagy szemtelenkedett az öreggel vagy sem, ez nem derült ki azóta se, mindenesetre az öreg beállt az előkert kapujába, keményen megmarkolta a vasalás két szélét és kijelentette, hogy addig nem engedi fel a gyereket, ameddig apánk az ő jelenlétében meg nem pofozza. Apám úgy érezhette, hogy szemtelen kihívás elé néz, és bár nem volt szokása, de mert megszorult, elhatározta, hogy erőszakot alkalmaz (a nyüzügével nem volt egy súlycsoportban). Vérmes természetű lévén egy pillanat alatt úgy döntött, hogy megvédi azt, aki az övé. Lerobogott és egyetlen meglehetősen megalázó rúgással kipenderítette az öreget a kapuból, aki pedig tartani akarta állását a végsőkig (de nem maradt rá ideje). Apám ugyanazzal a mozdulattal berántotta húgomat a kapun, és részéről a kérdés meg volt oldva. Ettől kezdve a gyerekek egymás között csak verekedős bácsinak nevezték a fenyegető öreget.
Mindez azért jut eszembe, mert mintha kontinens-szerte hasonló pimaszkodás vetné fel a fejét. Először üldözöttek, másodszor már mind szírek, harmadszorra mind január elsején születtek, negyedszer már nem kívánnak ujjlenyomatot adni, ötödször kövekkel fenyegetik meg az ellenálló karhatalmat, hatodszor le akarják vágni a svéd pap fejét, hetedszer nem elég jó Ausztriában, nem elég jó Németországban, nem elég jó a svédeknél, sem a finneknél. Nyolcadszor kikérik maguknak, hogy Szent Márton-napi megemlékezést tartsanak ott, ahol ők is jelen vannak. Kilencedszerre fegyveres agresszióval üdvözlik Franciaország befogadó készségét. Apám a verekedős bácsival nem sokat lacafacázott. Elérte, amit kívánt és kész. Joggal tette, birtokon belül volt, amit az öreg megtámadott: tárgyalni akart arról, amiről apám egyáltalán nem akart tárgyalni. Addig feszítette a húrt, ameddig el nem szakadt a cérna. Nemde hasonló várható a nyugat-európai néptömegek részéről? Ha egyszer elszakad a cérna, ki tudja, hová tendáló közelharc veszi kezdetét. Még nincs semmi elveszve. De a helyzet mérgesedik. Most mi vagyunk birtokon belül, ha tetszik ez másoknak, ha nem. Mondják, hogy másra sem vár az IÁ, mint hogy felkapja a cukrot az EU.
Jó, ne kapja fel.
De intézkedjen határozottan, kiszámíthatóan és félreérthetetlenül – szíves miheztartás végett.
115. ZSOLTÁR. (részl.-k) AZ EGYETLEN IGAZ ISTEN. Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem nevednek szerezz dicsőséget, kegyelmed és hűséged szerint! Miért mondogatják a pogányok: „Hol van hát Istenünk?” Istenünk mindent végbevitt, amit csak akart... az ő bálványaik csak arany és ezüst, emberi kéznek művei. Van mindenük, de nem beszélnek, nem látnak, nem hallanak, nem éreznek, nem markolnak, nem mozdulnak, torkukon nem jön ki szó. Ilyenek akik bennük bíznak. De Izrael háza az Úrban bízik, aki gyámola és védőpajzsa. ... Az Úr adja ránk áldását! ... Az ég az Úr ege, a földet az emberek fiainak adta. Nem a halottak dicsőítik az Urat... hanem mi élők, ma és mindenkor. Közöm. Az Isten élő, Mindenható. Minden más bálvány. Egy se méltó arra, hogy Isten elé tolakodjon, hamissága szirénénekével elbájoljon. Ha olykor így éreznénk is, vegyük komolyan, hogy egy a fontos, a többi csak toldás. Jól tesszük, ha kitartunk az ő egyetlen szeretetparancsa mellett. Ez teszi élő reménnyé boldogságunkat. Szokták idézni, hogy nem a halottak dicsőítik az Urat. Ezt még senki nem igazolta, mert onnan nincsen visszatérés. Persze kicsengése úgy szól: Szeretnék még élni. Én is.