Többnyire semmit. Ámbár a történelem az élet tanítómestere (Historia est magistra vitae). De melyik történelem, hiszen mind szubjektív és töredékes. (Nem kétséges, hogy ezt firtatni fölösleges vita-e.)
A lakásban körülnézve csupa olyan tárgyak vesznek körül, amelyeknek történetük van. Egyesek eredetére még emlékszünk, másokéra nem. Leporoltam egy kékzománcú butellát. Még emlékszem rá, egy lány hozta litván utazásukról, szeszesital volt benne. Olyan, mintha kobaltkék üveg volna, de nem az. Kerámia. A benne tárolt pia hűvös maradna, ha mázatlan volna, de hát, mint említettem, mázas.
Ha az asztalomon nézek körbe, van itt szótár a könyvmegállóból, Biblia a Szent István Társulattól, az egéralátét karácsonyról, a francia-magyar festett kép Estelle-től „nadepapá”-nak, az assisi feszület Rómából, a beatmise-plakett Abonyból, az aprócska pendrive feleségemtől, egy archaikus keresztábrázolás QQ-tól, két magam szerkesztette kép a falon tíz évvel korábbról, Feszty Masa Úti Boldogasszony képe a jezsuitáktól, a rajta ábrázolt modell-alak, ha él még, egy öregotthonban, s a kisded Jézus alakját Blanckenstein Gyuri modellálja vagy hatvanöt évvel ezelőtt. Anyám fotója kinagyítva. Apámé karba tett kézzel ábrázolja őt karpaszományos korában. Zsuzsa érettségi képe 1990-ből. Majd elfeledtem, a falikar az IKEÁ-ból. A hangfalacska a szomszéd üzletközpontból, az asztalt feleség kollégája ütötte össze, az egeret pedig Micától nyúltam le vagy nyolc éve.
Mind az enyészeté lesz előbb-utóbb. Mint minden évben mutatják a lomtalanításkor kitett kupacok. Akkor meg mire ez a felsorolás? Azt gondolom, hogy arra elég, hogy bizonyítsam, memóriám még működik, legalábbis a hosszú távú.   
Ma egyéb problémák foglalkoztattak jobban, amelyeket képtelen vagyok átlátni, megoldani pedig egyáltalán nem tudom. Azért felvetem. 1950-ben a világ népessége 1,400 mó, 1975-ben 2,600 mó, 2000-ben hozzávetőleg 6 md, a 2025-ös előjelzés csaknem 8 md, a 2050-es 9 md embert prognosztizál. A tehetősség és a lehetőség szinte fordítottan arányosak. A legalacsonyabb anyagi helyzetben élők körében a legmagasabb a gyermekszám. Mondják, megáll a szaporodás üteme. Lehet, de ki tudja? Ez emberi lény a világ csúcsproduktuma. De mennyi? Van-e felső határa? Mikor éri el? Hogyan alakul a feszültség a nincstelenek és gazdagok nívókülönbsége miatt? Meddig feszíthető a húr? Meg tudja-e valaki mondani, hogy mi a megoldás? „Üssétek egymást, gyerekek! Mi majd elefántcsont tornyunkból nézzük, hogy végeztek egymással?” Ennél békésebb megoldásra vágyom. De van-e ilyen?                     
Izajás 12. f.
Két hálaének
Azon a napon így szólsz majd: Hálát adok neked, Uram, mert haragudtál ugyan rám, de lecsillapult haragod és megvigasztaltál. Nézzétek: Isten az üdvösségem! Bizalom tölt el, s nincs bennem félelem, mert az Úr az erősségem, a dicsőítő énekem és az üdvösségem. Örömmel meríttek majd vizet az üdvösség forrásaiból. Azon a napon így szóltok majd: Adjatok hálát az Úrnak, magasztaljátok nevét. A népek között hirdessétek tetteit, s mondjátok el, milyen fölséges a neve. Zengjetek dalt az Úrnak, mert csodás dolgokat vitt végbe, szerezzen tudomást róla az egész világ. Ujjongjatok és hallassátok örömötök szavát, Sion lakói, mert nagy körötökben Izrael Szentje. Közöm. Van hozzá közöm. Ezúttal nincs sok kiemelnivaló. A rövid fejezet imája ma is érvényes. Méltó és üdvös, illő és igazságos neked hálát adni, mi Urunk, Istenünk, mondja a pap a prefációban.  És igaza van.