Jöttem, láttam győztem. Persze nem egyedül.
Először mentem (mentünk)... (A vonatkozó ima: In nomine Domini...)
Nyaralni.
A hatvanas években kizárólag vonattal vagy busszal.
A nyolcvanas években Wartburggal, Skodával.
Utóbb nyugati kocsikkal.
Ahogy elnéztem az udvaron,
ketten VW-Passattal,
heten Renault Espace-szal,
négyen Mazda-Démióval,
öten Opellel,
mi ketten Mitsubishi Colttal.
Még szerencse, hogy hatalmas a kert.
Az idő hol bőségesen hőséges, hol hűségesen hűs volt, hol fürödtünk, hol áztunk, hol fáztunk.
L. (4,5) egyik nap apjához bújt egy kis melegségért, de még így is ütemesen vacogott a foga a Balcsiban fürdés közben. Megjegyezte: Apa – dö-dö-dö-dö-dö-dö – én egy varrógép vagyok.
...    
Majd jöttünk... 90 és 140 km/h között lavírozva, ahogy a széllökések és a meg-megerősödő eső lehetővé tették. Olykor az az érzésem támadt, hogy felhőben utazunk. Még szerencse, hogy a sávválasztó csíkok jól látszottak, s tereltek bennünket. A ködöt a sztrádán az autók gerjesztették, legalábbis jórészüket. A kerekek által felcsapott vízpára nehezítette a látást.
...és épségben megérkeztünk mindnyájan. (A vonatkozó ima: Deo gratias)
A franciák 15 óra alatt tették meg az utat: (Dugók, eső.) A magyarok lényegesen hamarabb. Mind visszajeleztek: Home, sweet home!
A jó hetes hallgatásomnak a nyaralás volt az oka.
A máshollét. A Balatonnállét.