Mickey webnaplója

Hét éve megírtam, elolvastam. Amit ott írtam, ma se tudnám jobban. Mindenesetre nekem a karácsony békéjét, a megváltás megszületéséből fakadó biztonságot, a most már minden jól van érzését adja a Händel-muzsika, amelyet elég gyorsan összerakott, s amely évszázadok múltán is bearanyozza az adventi rövid nappalokat. A zene bennem él, én meg a zenében. Íme 7 éves posztom.   
„Még kulcsom van a Sodrás utcai szerkesztőséghez,
még néhány alkalom, s nem kell se megjelennem, se tevékenykednem hivatalból.
Még néhány ünnepélyes búcsúzás hátra van, aztán…?
Eh, mit foglalkozom a jövővel?
Újra felfedeztem Händel Messiásának a Pastoral tételét. Ez a 13. sorszámot viseli a zeneműben.
Stílusát tekintve tizenkétnyolcados ütemben írt szikrázó zenei idill. Händel mester szicíliai pásztorok furulyanótájának a modorában készítette el ezt a kis csiszolt gyémántszemet a sok-sok éneket felsorakoztató oratóriumban. Annak is a közepén szólal meg ez a zenekari betét.
Ötven év távlatából is mélyen él bennem ezzel a zenével való találkozás. El kell mesélnem. 
1959-ben eshetett meg velem. Abban az évben már túl voltunk 56 győzelmének és leveretésének élményén, túl a politikai okokból történt akasztásokon, de ezrek raboskodtak még ugyancsak politikai nézeteik, tetteik miatt az ország börtöneiben. A légkör nyomasztó. Én akkor már az illegálisan dolgozó RM mozgalomhoz tartoztam. Akkor már tudomásomra jutott, hogy szaglásznak utánam az általános iskolában ezzel összefüggésben. Ezt a felütést nem dramatizálásnak szánom, csak hogy érzékeltessem, mekkora kontrasztok között éltünk, éltem.
Mint hat éve hegedülőt, biztatott tanárnőm, hogy jelentkezzem a körzeti zeneiskola zenekarába, hogy szokjam a közös muzsikálást. Megtettem. Felüdülés volt az akkor még tanuló éveit töltő Oberfrank Géza vezetésével felidézni azokat a darabokat, melyek technikai tudásunkkal összhangban voltak, hogy szolidan fogalmazzak. 
Egy alkalommal kiosztatott egy kottát, melyre ennyi volt jegyezve: Händel, Pastorale. 
Nem sokat szokott teketóriázni, ezúttal méltóságteljes lassú tempót dirigált, s mi a lapról úgy szürcsöltük a zenét, mint aki a patakban oltja szomját, sőt fürdőzik benne. Ettől a zenétől csakugyan úgy éreztük magunkat, mint a pásztorok, akiknek semmi gondjuk, örömükben furulyázgatnak, a nyáj pedig békésen legelészik. 
Nincs semmiféle technikai nehézség ebben a néhány perces lassú tételben. Ám minden részében harmonikus, minden taktusa szeretni való, senkit nem akar bántani, felelősségre vonni, semmi mást nem kíván, mint gyönyörködtetni, felüdíteni, emberségünket lecsendesíteni, kiteljesíteni, feltölteni jósággal, szeretni. A maga módján tökéletes ez az egyszerű zenei epizód, ezért zseniális. 
Soha nem felejtettem el, mindig ugyanazokat az érzéseket keltette bennem, amelyekről az előzőekben beszámoltam. 
Vágytam rá, hogy olyan eszményi korban éljünk, mint amilyenben ilyen szépséges dallamsor megszülethet. 
Azt hiszem, próba után felüdülve tértem haza. Mit bántam a Rottenbiller utca sötétjét, a hosszú gyaloglást, a tömött villamoson zötykölődést, bántam is én, hogy a csapóajtó fel van húzva, vagy lecsapva lóg. Élt bennem ez a zene, én meg a zenében, mert éltetett. Segített élni. ”