Mickey webnaplója

’Lehettem volna oktató, s nem ily töltőtoll koptató szegény legény’ – sóhajt fel a harminckét éves József Attila. Tegnap azon tűnődtem, immár nem először, hogy
lehettem volna fotós, netán fotóművész, ha idejekorán beleásom magamat a fotózás rejtelmeibe. Szemem lett volna hozzá.
Lehettem volna képzőművész, mert fantáziámból telt volna rá.
Lehettem volna irodalmár, ha nagyobb önérzettel és nagyobb vehemenciával feszülök az írásnak,
még tán költő is lehettem volna.
Lehettem volna humorista is, legalábbis ami az írásaimból itt-ott megcsillan.
De nem lettem.
És mi lett belőled? – kérdezhetnék az unokák.
Hát nagypapa – válaszolnám lakonikusan, mint ahogy az megfelel a valóságnak.
És mi lett belőled? – kérdezhetnék az egykori munkatársak.
Nyugdíjas – válaszolnám lakonikusan, ami szintén megfelel a valóságnak.
Két tanárom és egy orvos gondolatait írom le, talán ismételten. Az egyik azt mondta, hogy az énekkar minden nehézség nélkül rá tud állni a crescendóra, hogy ti. egyre hangosabba fújja a magáét. De a decrescendo nem jön magától. Gyerekek, azt meg kell csinálni – vélekedett.
Így valahogy vagyunk az évek előrehaladtával. Az elhalkulás nehezünkre esik.
Az orvos pedig figyelmeztette 70 éves korában jajgató páciensét, hogy nyolcvanévesen nosztalgiázva fog visszaemlékezni a tíz évvel korábbi állapotára, amikor csak háromféle fájdalmat hordozott magában.
Alighanem igaza volt.
Másik tanárunk egy-egy gyengére sikerült feleletet így jutalmazott: „Hű, de ökör! Tűnj el nyom nélkül!” S mi eltűntünk nyom nélkül (talán nem adott jegyet, s mi tényleg nyom nélkül semmisülhettünk meg). Utóbbi mondás, ha lehet, még igazabb a korosodó emberre. Bár lelkünk mélyén kívánjuk, hogy nyomot hagyjunk magunk után, ez nem fog sikerülni, legfeljebb ideig-óráig.
A fáraó nyomot hagyott maga után, de az százezrek életébe került.
Napóleon nyomot hagyott maga után, de az emberek tízezreinek életébe került.
Ilyen áron nem kívánnék nyomot hagyni magam után.
Hogy ki után mi marad, azt jól jellemzi a hagyatékok rendezése. Többségben szemétre kerül minden, ami az elhunyt után marad.
Nem véletlen Jézus figyelmeztetése: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be, és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is (Mt 6,19)”.
Utóbb minden embernek el kell jutnia addig, hogy ennek igazságát belássa.
***
Tegnap jutott eszembe:
Addig-addig mondogatták egymásnak: Édesem, így – édesem, úgy … mígnem kettes típusú cukorbetegek lettek.