Eddig hatszor álltam elé a kemónak. Hat alkalom, hat társaság, hatféle tapasztalat.
Hatból hatszor kaptam branült.
Négyszer azonnal talált, egyszer másodikra, utóbb három sikertelen szúrás után jött a sikeres.
Ötször jött hivatalos beteglátogató, egyszer nem.
Hatszor aláíratták velem, hogy nem tiltakozom a karszalag ellen. Ezek után
háromszor kaptam karszalagot, háromszor nem.
Három alkalommal megmérték a testhőmérsékletemet, háromszor nem.
Kétszer kértek székletmintát, négyszer nem.
Négyszer kaptam a kemó után egy tisztító fiziológiás oldatot, kétszer nem.
Hatszor megkérdezték, hogy a beszúrt branül nem csíp-e, nem szúr-e?
Ötször nem csípett, egyszer igen.
Mindig megkérdezték, hogy széklet, vizelet rendszeres, nem csíp-e, nem elszíneződött-e?
Mindig azt válaszoltam, hogy nem.
Kétszer 16ml/óra , négyszer 15 ml/óra tempóban jött belém a vegyszer.
Akárhogy is: túl vagyok a felén.
Annyiszor eszembe jutott menet közben: Engem nem érhet közlekedési baleset, nem érhet váratlan halál, nem vihet el földrengés, sem más, mert akkor mi a csodának vetettem alá magamat ennek a hosszas eljárásnak.
***
Elolvastam I. Asimov sci-fijét a robotokról. Benne pontosan azt a leírást, amelyet évtizedek óta hordozok magamban. A sebesjárdáról van szó (voltaképpen többsebességes mozgójárda). Éppen ilyennek álmodtam meg, ahogyan ő is leírja. Olyan járószalagok ezek, amelyek egymás mellett mozognak, befelé haladva egyre gyorsabb haladást biztosítva. Aki nagyon le akar ülni, a szalagra rögzített ülőkéken még ezt is megteheti. Valamelyest örömmel tölt el, hogy ebben a vonatkozásban Asimovval kongeniálisnak mutatkozom.
Van itt vese – mondta a szabadulásra váró idegbeteg a halántékára mutatva.
***
Éváék elindultak Mo-ra.
Utolsó kommentek