Mickey webnaplója

Mára már meglehetősen sok könyvet olvastam stigmatizáltakról, misztikusokról, így hát meglehetős egykedvűséggel néztem bele egy újabb kötetbe. A könyv alcíme: Anna Maria Tauscher Bosch önéletrajza. Aztán valahogyan megfogott az 1855-ben született karmelita története. Nem akárki volt. Ötéves korában megjelent neki Jézus, és egész életét meghatározta ez a találkozás, mely érzésem szerint sokszor ismétlődött. Az apáca élő kapcsolatot alakított ki az Istennel. Családja felmenői a reformáció óta egy kivételével mind lelkészek voltak. Anna Mária katolizált. Belépett a karmelita rendbe, és sokfelé megfordult a világban. Járt Rómában többször is, de Hollandiában, Angliában, Svájcban, Olaszországban, az Újvilágban. Mondhatni világlátott apáca.
A róla szóló könyv XII. fejezete magyarországi tartózkodásának állít emléket. Meglehetősen fegyelmezetlen módon odalapoztam. Érdekelt, hogy mihez kezdett, milyen állapotokat talált itt. 1907 augusztusában érkezett ide társnőjével együtt. Az akkor kültelki és ateista lakosságú Újpesten telepedtek le, ahol a korabeli állapotokat mutatja: papot gyilkoltak. Az apácák szeretetükkel csakhamar odavonzották a helyieket. Gyermekeiket szeretettel tanították. Megváltozott a helyzet. Kápolnát létesítenek, az emberek pedig kezdenek templomba járni. Két évtized se telt el, és A. M. Tauscher négy helyen alapított anyaházat Bp.-en. Újpest után következett Kőbánya, Szentlőrinc, Erzsébetfalva. Itt érte őket a kommün, amiről így ír: „1919-ben a forradalom vihara söpört végig Magyarországon, főleg Budapesten. Főnöknőinket is igencsak megrázta; de ők sziklaszilárdan helyt álltak hitükért és gyermekeikért, és Istenben bízva kitartottak, jöjjön, aminek jönnie kell. Mint megtudták, nevük fölkerült a halálraítéltek listájára, de néhány nappal az ítélet végrehajtása előtt véget ért a forradalom.”
1924-ben Krisztus hívására távozott hazánkból. Így búcsúzik: „A Jézus Isteni Szívéről Nevezett Kármel négy zárdájának rakhattam le az alapjait... Isten oltalmában és segítésében és a buzgó nővérek hűséges együttműködésében bízva hagytam ott a megkezdett művet. Boldognak mondom magam, hogy a magyarokban az egyik legnemesebb és leghűségesebb nemzetet ismerhettem meg.” Lefogadom, hogy nem írta le ezeket az elismerő szavakat minden nemzetről, amelyeket meglátogatott és amelyekben dolgozott.
Meg kell vallanom, hogy megmelengette lelkemet ez az idézett utolsó egy mondat. Hát hogyne. Annyi gyalázatot terjesztenek rólunk. A nővérnek nem fizetett senki, hogy minket méltasson. Szívéből és tapasztalatai alapján nyilatkozott.
Olvastam már több ízben, hogy a magyarokat ki mindenki ismeri el valamilyen oknál fogva: Szent Pio atyától kezdve nyugati politikusok, írók, egyéb közéleti személyiségek. Nos, ezek sorába illik az általam felfedezett mondat.
Persze azt gondolom, hogy minden nemzetnek megvan a maga kis listája arról, hogy miért ők a legkiválóbbak, és ez természetes. Örüljenek ezeknek az elismeréseknek.
Mi is örülünk a miénknek.