Egy este, mikor mindenki a szalonba gyűlt, Liszt eljátszott egy Chopin-noktürnt és nem állta meg, hogy néhány díszítést is ne rögtönözzön hozzá. Chopin finom, intelligens arca – amelyen látszott, hogy nemrég még beteg volt – egyre feszültebb lett, aztán nem tudta tovább türtőztetni magát és fagyosan így szólt:
– Drága barátom, ha már megtisztelsz azzal, hogy a művemet játszod, kérlek, játszd úgy, ahogy írva van vagy sehogy.
– Akkor játszd el te! – állt fel Liszt a zongorától, kicsit sértődötten.
– Örömmel – mondta Chopin.
Ebben a pillanatban egy lepke beleesett a lámpába és kioltotta a lángot. Meg akarták gyújtani, de Chopin hárította:
– Ne, inkább oltsunk el minden lámpát! A hold fénye bőven elég lesz.
Azzal játszani kezdett és vagy egy órán át rögtönzött. De micsoda improvizáció volt ez! Nem lehet leírni, mert Chopin bűvös ujjai olyan érzéseket keltettek, amelyeket szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor eljött a zongorától, a hallgatóság a könnyeivel küszködött. Liszt mélyen meg volt hatva és így szólt Chopinhez, miközben átölelte:
– Igazad volt, barátom. A te műveiddel nem szabad önkényeskedni. Mindenki más csak elrontja őket, ha változtat rajtuk. Igazi költő vagy.
– Ugyan már – felelte Chopin vidáman.
– Csak mindkettőnknek megvan a magunk stílusa.
Öt nappal később a baráti kör ismét összegyűlt. Ugyanott, ugyanabban az időben. Liszt eloltatta az összes fényt, behúzatta az összes függönyt és megkérte Chopint, hogy játsszon. Amikor Chopin felállt, hogy a zongorához menjen, Liszt a fülébe súgott valamit, és helyette ő ült a billentyűk mellé. Ugyanazt játszotta, mint legutóbb Chopin, és a hallgatóság ismét el volt bűvölve. A végén Liszt gyufát gyújtott és lángra lobbantotta a zongorán álló két gyertyát. Természetesen teljes volt a megdöbbenés.
– Na, milyen volt? – kérdezte Liszt.
– Ugyanazt mondom, amit mindenki. Én is azt hittem, hogy Chopin.
– Látod, Liszt bármikor Chopinné változik – mondta a virtuóz.
– De vajon Chopin tud-e Liszt lenni?
Utolsó kommentek