Mickey webnaplója

Móra 1924-es cikkeit olvasom
Az iridaceáktól a papilionaceákig c. cikkben megemlékezik egy szegedi zsidó rabbiról (Löw Immánuel), aki 1920. IV. 23-tól 21. jún. 11-ig tartó vizsgálati fogságban megírja ötszázötven oldalas botanikus könyvét (Die Flora der Juden), amelyet a kiskunfélegyházi születésű, New York-i rabbivá avanzsált Kohut Sándor finanszírozott, és amelyet Lipcsében nyomtattak ki. A vezércikk szerint a rabbi éppen 70. születésnapját üli január 8-án. Móra reméli, hogy a tervezett további két kötetét immár békében és nyugalomban, polgártársait tiszteletétől környezve, otthona lámpájának szelíd fényében írja meg.    
Ugorgyunk!
Egy anekdotát idéz, amelyet gyerekkoromban magam is hallottam: A tiszántúli városban a tiszteletes két szín alatt osztotta ki az úrvacsorát. A kelyhet ilyenkor éppen csak a szájhoz szokás érinteni, azonban az egyik magyar exet akart belőle inni, és az ajkai közé kapta a kehely szélét.
- Sok lesz már, bátyám – húzta el a tiszteletes a szájától az Úr vérét.
- De uram! – törülte meg a magyar a bajuszát -, sok ám itt a vétök is! (Hamvazóra 24. 3. 5.)
Újra ugorgyunk!
Megtintátalanítás c. eszmefuttatásában az észszerűtlen takarékosságot pellengérezi ki. Mint írja: „arról kellett volna rendeletet kiadni, hogy a tisztviselők hagyják el az i betűről a pontot. Az kétezer hektoliter tintát jelentett volna az államnak. Aztán rendeletileg törölni kellett volna a kettős mássalhangzókat, s végre eltiltani a pont és a vessző használatát.” Gimnazista koromban tanárunk, Medvigy Mihály ismerhette a cikket, mert – joggal – így fakadt ki: A cím végére nem kell pont. Azért döntöttek így az illetékesek, mert ezáltal jelentős mennyiségű tintát takarítunk meg a magyar népgazdaságnak.
Móra még ebben a cikkében kitér a bürokrácia elszaporodására is: „Csonkamagyarországnak háromszor annyi miniszteri tanácsosa van, mint amennyi volt Nagymagyarországnak. Csonkamagyarországnak száznál több helyettes államtitkára van, Csonkamagyarországnak négy pénzügyminisztere van és négy pénzügyi államtitkára.” (24. 6. 12.) Hasonló gondokat vetett fel az angol közgazdász, Parkinson is, amikor megírja (Parkinson törvényei), hogy a II. v. háború alatt kb. 800 tisztviselője volt a haditengerészeti minisztériumnak. A háború befejeztével, tehát békeidőben 1200 főre emelkedett a létszám! De az egykori élclapnak, a Ludas Matyinak is volt egy állandó rovata: Le a bürokráciával. Nem véletlenül. Rendszeresen cikkezett arról, hogy miféle felesleges munkák folynak a Bámexbumfértnél.
Ugorgyunk!
„A kés nagyon veszélyes szerszám. Nemcsak kenyeret lehet vele vágni, hanem embert is ölni, amire mintha a legújabb idők történetében is lett volna néhány példa.” (Monológ, 24. 6. 27.) Még hozzáteszi Móra, hogy ilyen alapon a tüzet se lehet gyufa formájában magunkkal hordani, mert városrészek éghetnek le az ostoba használatától.
Most mondjam azt, hogy ma is ez a helyzet?  Változtatni kellene azon a szokáson, hogy felnőttek az utcán folyamatosan kést hordjanak magukkal.
Mi a csodának?  
Persze palackot se hordhatnának, meg kalapácsot se, jégcsákányról nem is beszélve. Nagyon messzire vezet ez. Eljutunk a kézi lőfegyverekig. Azt aztán végképp ne hordjanak.
A palack békés célokra használható, a szerszám ugyancsak. Ám pisztollyal nem szoktak diót törni.
Az csak gyilkolásra jó.