Mickey webnaplója

A FB-on megnéztem egy videó-összeállítást, amely a svédek migráns-befogadási készségét szondázta. Az utca emberét arról kérdezték, hogy befogadna-e menekülteket, vagy sem. Férfiak és nők különféle megfogalmazásban, de rendre úgy nyilatkoztak, hogy befogadnának. Ekkor a közelben ácsorgó felnőtt fekete odalépett, az interjúvoló pedig folytatta a párbeszédet. Nos, itt van Ali, nincs hol megaludjon. Befogadod? Befogadja? Ugyancsak eltérő válaszokat kapott az alanyoktól, amelyek rendre arról szóltak, hogy igen-igen, de… Befogadná, megadná a telefonszámát, ő is másnál lakik, szűk a helye, hányt a gyereke, nem olyan otthon a helyzet stb.  
Elvileg persze, hogy – gyakorlatilag meg talán mégse.
Amikor Dió vezette csoportunkat, véres polgárháborút robbantottak ki marxisták Etiópiában. 250 000 halottja volt a csetepaténak, ínséges időket élt az amúgy is szegény állam. Elképzelhető, hogy hányan maradtak árván. Mindez az 1970-es 80-as években történt. Mivel a helyzet adott volt, Dió feltette a kérdést, hogy családonként ki-ki befogadna-e, és hány gyereket az árvák közül. Emlékezetem szerint négy gyerek befogadását jeleztük. Hozzáteszem, hogy három lányunk már biztos, hogy élt. Volt ebben naivság, és volt benne romantika, de volt benne őszinte keresztény nekibuzdulás is. Dió elkezdett tájékozódni, hogy hogyan volna ez lehetséges. A hivatalosságokról persze lepattant. Dugába dőlt a szent nekibuzdulás.
Becsületesen be kell vallanom, hogy nagy kő esett le a szívünkről.
Mindez azért jut az eszembe, mert felmérések szerint a megkérdezett magyar fiatalok gyermekvállalási hajlandósága pozitív, mindenesetre meghaladja azt a számot, mint amennyi gyermek később valójában megszületik. A magyar állam ezt az elvi hajlandóságot meglovagolva hozott olyan döntést, hogy a maga részéről megpróbál mindenféle akadályt elhárítani a gyermekek ténylegese megszületése elől. Azt reméli intézkedéseitől, hogy átlagban a kívánt, kettőnél valamivel több gyermek családonkénti születéséhez vezet.
Óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, nincs-e valamiféle analógia a svéd és a magyar felmérés között? A felkínált – soha nem tapasztalt – kedvezmények vajon elérik-e céljukat, vagy ellenkezőleg elkényelmesedéshez vezetnek? Ki tudja. Tartok tőle, hogy a kívánságok és a valós élet közötti olló többé-kevésbé nyitott.
Őszintén kívánom, hogy ne legyen igazam.