Mickey webnaplója

Vissza kell térni Istenhez, hogy kilábaljunk a válságból! a címe XVI. Benedek 2019 áprilisában megjelent cikkének, (in Klerus-blatt c. lap)  Ebből idézem elgondolkoztató kitételét:
„Isten híján a világ az értelemnek is szükségképpen híján van. Ha ugyanis nem létezik Isten, honnan ered minden, ami van? Szellemi alapja legalábbis biztosan nincs. Egyszerűen csak úgy van, és sem célja, sem értelme nem állapítható meg. Így pedig olyan mérce sincs, amely megszabná, mi jó és mi rossz. Pusztán az érvényesül, aki erősebb másoknál. Ebben az esetben a hatalom az egyetlen mozgatóelv. Az igazság nem számít, voltaképpen nem is létezik. Az emberi életnek csak akkor lehet értelme, ha a dolgoknak szellemi alapjuk és okuk van, ha valaki akarta és elgondolta őket, ha létezik teremtő Isten, aki jó és jót akar.”
Ha figyelmesen elolvassuk, akkor felfedezzük, hogy ez a kaotikus létérzés és gyakorlat eléggé jelen van korunkban, és egyre nyomul. amit J. Ratzinger választékos nyelvezettel fogalmaz meg, az a mindennapjainkban ebben az utálatos mondatban foglalható össze: Megveszlek kilóra.
Ha mégis van feljebb, akkor az annak a lecsapódása, hogy Európa hajszálgyökereiben a tízparancsolat és a szeretet főparancsától nem tud elvonatkoztatni. Remélhetőleg nem is akar. Mint szokás emlegetni, Európában még az ateista is keresztény, amennyiben életét átszövik a parancsolatokban megfogalmazott magatartási normák. Nevezzük humánusnak ezt a magatartásformát.
***
Néhány napja írtam egy kiveszőben lévő nyelvi formuláról, a tetszikelésről.
Tetszik tudni, hány óra van? – kérdezik. Még mit tetszik…? – érdeklődik a boltos. Tetszik tudni: mi illik?
Valójában sokkal furcsább, amikor a tetszik valamiféle nemtetszést fejez ki. Köhögni tetszik? (Tetszeni éppen nem tetszik, de tény, ami tény: köhögök.) Sok ilyen van.     
Ki is használják a tetszikezés feszültségét, akiknek ironizálni tetszik: „Észnél tetszik tartózkodni?” – kérdi, aki valójában arra kíváncsi, hogy beszélgetőtársa normális-e?
Még érdekesebb, amikor a kisgyerek merő udvariasságból tetszikezik.
Apám mesélte, hogy az ő gyerekkorában öccse becsinált, amikor lépcsőházuk fordulójában feltűnt egy krampusznak beöltözött csákó.
Egy alkalommal ez az öcs vitt bennünket nagyobb sétára, amikor  egykori házukba éerve egyikünk megérdeklődte: „Áron bácsinak itt tetszett bekakálni?”
Nekem ezek a nyelvi visszásságok olyanok, mint a balmenetes csavarorsóra erőltetett jobbmenetes anya. Furcsák, letűnt korokat idéznek, nagyon sajátosak.