Mickey webnaplója

Ma egy gyerekkoromban játszott hegedűdarabra ébredtem. Szerzője, azt hiszem, a francia Dont. Az Etudes utolsó darabja volt, ami a fülemben duruzsol. Egy H-dúrban írt arpeggió-szerű etűd, amit különféle fekvésekben kellett megszólaltani, már csak hangterjedelme miatt is. Érzékeny füllel és a rám jellemző óvatossággal játszottam ezt az ötkeresztes dúrban írt melódiát. Ezzel a „stílussal” megöltem a zenét. Nem is lett belőlem soha hegedűművész. Nem így a színész Szacsvay nővére, M. Ő a hegedűvizsgán gyors tempóban játszotta, és dobott vonóval. Ahogy kell. Megkövülten hallgattam. A bíráló néhány tanár is. Belőle áradt a muzsika, és technikával is bírta. Igaz, hogy napi másfél órát gyakorolt. Hogy lett-e belőle művész vagy sem, nem tudom. Soha nem találkoztam később a nevével. Persze ez nem zárja ki zenészkarrierjét.
Mire idáig jutottam a sorok írásában, egy másik dallam ébredt belső hallásomban. Ezúttal egy Dancla-etűd, amit szintén mindketten játszottunk. Hogyan jellemezzem a kettőnk között tátongó technikai űrt? Ugyanazt tapasztaltam, mint a fenti esetben. Ő egy szép és igen gyors darabot játszott, én meg úgy adtam elő, mintha most látnám először a kottáját és blattolnám.   
***
Viszont tegnap vizsga előtti tesztelésre vittem autómat. Ma is megy, mint a golyó, de a tesztek mást mutattak. Kérdéses, hogy érdemes-e megjavíttatni a 22 éves verdát. Sokáig azt hittem, hogy túlél engem ez a japán jószág. De lehet, hogy nem, rácáfolva Örkény egypercesére, amely valójában két másodperces, és így szól: Túlélsz pöcök. Hát lehet, hogy nem él túl.