Mickey webnaplója

Laci atya mondja: Jézusért lett minden és benne áll fönn minden. A csillagok és naprendszerek, tejutak és égitestek. El mered hinni, hogy Őbenne biztonságban vagy? 
Dér Katalin írja: A hívőnek a maga ereje szerint segítéssel, áldozatvállalással, közbenjáró imával hordoznia kell a másik terhét. Főleg azokét, akik maguk nem tudnak Istenhez fordulni, mert nincs meg az a gyermeki előjoguk [a keresztség Isten gyermekeivé tesz], ami a keresztényeknek, hogy kéréseket terjeszthetnek az Atya elé; másokért imádkozni tehát a keresztények egyik legfőbb lelkiismereti kötelessége.
Én már meg se merek szólalni.
János ev. írja: Kifogásom van ellened: Elhagytad első szeretetedet.
Mégis megszólalok. Az első szeretet szerintem az esetek 95%-ban egy közelebbről meghatározhatatlan borzongató érzés, amely az embert kimozdítja saját magából, és amelyet szeretne örökké megőrizni. Ez szerelem első látásra, ez az a találkozás, amelyet a próféta úgy jellemez, hogy menten meghal, mert meglátta az Isten árnyékát. Ezt érezhette a feltámadt Jézust felismerő Mária Magdolna, amikor megszólítja: Rabbóni!!!
Az első szeretet aztán átmegy tudatos vállalásba, a másik elfogadásába, és ez fajulhat közönybe, vagy jó esetben tartóssá nemesedhet. Utóbbi biztosra vehető, különben nem esne kifogás alá, aki elhagyja első szeretetét.
Tehát az első megérintettségre örökké emlékezve méltó és igazságos, illő és üdvös megőrizni szeretetünk nívóját. És aki azt szuggerálja, hogy ennél „több is telik”, annak is igaza van.
***
Német írók antológiáját olvasom – újra. Feltételezem, hogy célzatos, hogy csaknem kizárólag az elvesztett háború sorsszerűségével, történéseivel foglalkoznak az anyagok. Nem egy novella hősei, szereplői elvesztették rokonukat, de elvesztették ujjaikat, karjukat, féllábukat, kaptak haslövést, stb.
Egykori tanárom mesélte, hogy az első vh után létezett egy ma már nem ismert kategória: a kosárember. A kosárember olyanféle vesszőkosárba beállítva töltötte életét, mint amilyenben a szenes emberek hordták a tüzelőt. Háborús rokkant veteránok voltak. Se kezük, se lábuk. Teljesen ki voltak szolgáltatva gondozóiknak, akik etették-itatták őket és gondoskodtak tisztaságukról, beleértve a pelenkacserét is.
Ez jutott eszembe, meg egy saját élmény:
A Szent Margit Kórházban a folyosón rótta köreit egy cukorbeteg elektromos meghajtású járgányán. Tehette, mert hosszában 160 m-es folyosóról beszélek. A beteg elmesélte, hogy már a fél lábát levágták, amikor kontrollra jött. Az orvosok csendben értekeztek egymás között állapotáról. Ám szörnyű volt számára megtapasztalni, hogy mellé lépve egyik megmutatta, hogy a másik lábát is combtól leműtik. Így találkozásunk idején láb nélkül körözött a kocsival, és nézte, hogy a Bécsi úton hány Trabant haladt el egy nap alatt (egyre kevesebbet számolt). Még elmondta, hogy nem túl jók a leletei továbbra sem. Én meg arra gondoltam:
Meddig szeletelhető egy ember?