1. Megjöttek a szobafestők. Három roma legény, illetve családapa. Érdekes, ahogyan megpróbálunk szót érteni velük, ők meg velünk.
Sorsszerű, hogy éppen ma egy könyvet tartok a kezemben, egy úti beszámolót az el Caminóról. A szerző egy vajdasági magyar, Túri Sándor, aki leginkább magyarul meg szerbül ért, s franciát tanul, miközben a zarándokúton leginkább spanyollal és angollal boldogulna. Bár a német is jól jönne. Az is igaz persze, hogy a zarándoklatnak nem a közepe az egymással való társalgás, noha elhagyhatatlan eleme egy minimális szintig. Aztán az is a valóság része, hogy az igen nemzetközi alkalmi társaság az angolt is más- és másképp ejti. Másképp a francia és másképp a svéd. A figyelmesség és a szeretet az a nyelv, amivel a közlekedés mégiscsak megvalósul.
A zarándok hol megértésben, hol elutasításban részesül.
2. Egy kis település idevonatkozó tapasztalatát ideidézem. Ezt írja a szerző: „A szálláshely háziasszonya von bűvkörébe. Középkorú spanyol nő. A cselekedetei beszélnek. Energikusan lát neki az étkezőasztalok rendberakásának, és ahogy figyelem, egy olyan embert látok magam előtt, aki megtalálta célját az életben. Gondoskodik a zarándokokról, ez a gondoskodás tölti ki mindennapjait, rátalált arra a belső örömre, amit csak az igazán értelmes munka adhat meg.” Szerintem is: a szolgálat.
Azon gondolkoztam, hogy mi teheti az itt dolgozó festőkkel a kapcsolatunkat fesztelenné. „Ó, Malvin! A kávé.” Kérdeztem, hogy kérnek-e? Persze, hogy igenlő választ kaptam. Nosza főztem is nekik egy-egy adagot.
3. A szerző tapasztalja „azt a védettséget, gondoskodást, amit minden zarándok megkap itt az úton.” Ma már nem gondolom, hogy valaha is zarándokolni fogok. Legfeljebb, ha a könyv lapjain. A védettséget és gondoskodást hitem szerint én is megkapom.
4. Útja során összehozzák Túri S.-t egy magyar házaspárral. Idézem: „udvariasan meghallgatom panaszaikat a tömegről, a drága árakról, a szolgáltatások gyenge minőségéről. Elfog a határtalan szomorúság. Valójában nincs mit mondanunk egymásnak. Hiába közös a nyelvünk. Miután kifogytak a panaszaikból hosszú percekig csak állunk némán, s miután ez a csend kezd kínossá válni számukra, egyszerűen magamra hagynak.”
Isten tudja, miféle átok ül a sopánkodó magyarokon. Akiknek minden rossz, kevés, vagy büdös, vagy igazságtalan stb. Lehet, hogy szókészletünket kellene átállítani pozitív tartalmú szavakra.
Nem érdemes a trágyát kavargatni, mert csak nagyobb lesz a bűz.
Hát akkor?!
2019.11.02. 15:28 emmausz
Párhuzamok
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr2915283454
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek