Mickey webnaplója

Ma megosztom veletek Sarah bíboros néhány megfogalmazását, amelyek valamilyen oknál fogva nekem megtetszettek.
Egy elég vaskos kötetből (Esteledik, a nap is már lemenőben) szemezgetek.
Az olvasó azt nyeri vele, hogy érdekes gondolatcsírákhoz jut, s nem kell hozzá végigolvasnia egy hatszáz oldalas könyvet.
Ilyeneket ír a jó afrikai főpap: 
„Világunkat bénító félelem uralja, az ördög csepegteti bele ezt az érzést, hogy elszigetelje egymástól az embereket. Így inkább azt választják, hogy szomorúságban és elszigeteltségben éljenek, semmint elfogadják, hogy másvalakinek a szeretetétől kelljen függniük.” 108. o. 
Ez a bíboros válasza arra, hogy miért kiégett a felvilágosodás óta a szekularizált és az individualizmus túlhajtása árnyékában élő társadalom. Az atomizáltság nem embernek való. A felvilágosult elme hárítja a felé empátiával és szeretettel közeledő abszolútumot.
„A mai kereszténységnek és a világnak az a nagy baja, hogy nem gondol többé arra a jövőre, amelyet Isten készít, hanem megelégszik a földi jelennel. Csak ezt a világot akarja, és csak magunkban akarunk élni ebben a világban. Ezzel pedig bezárjuk az ajtót létezésünk igazi nagysága előtt.” 114. o.
Ugyanaz a gondolat folytatódik.  
Azzal egészül ki, hogy az emberélet nem erre a világra van kalibrálva, hanem távlatai a végtelen irányába tágulnak, de ha egyszer nem akarja látni… még a keresztények jó része sem. 
„Ismertem egy püspököt, aki látva, hogy mennyire megfogyatkozott egyházmegyéjében a szeminaristák száma, bejelentette, hogy minden hónapban egyszer gyalogosan elzarándokol egy Mária-kegyhelyre. Így tett több éven át, hogy megmutassa, mennyire bízik abban, hogy cselekedetének meglesz a gyümölcse; és ma ott tartunk, hogy bővíteni kell a szeminárium épületét.” 115. o.
A bíboros karizmatikus valaki. Nem állíthatom bizton, hogy magáról ír (ismertem egy embert), de valószínűsítem (ott tartunk - írja, s ez akkor saját szemináriumát jelzi). A gondviselésben való bizalom, illetve a közbenjárást kérő ima meghozza gyümölcsét.
Magyar megfelelőjét Varga László püspöknél tapasztalhatjuk, aki rendszeresen adorál a tabernákulum előtt, csakúgy mint egykor az arsi plébános, Vianney Szt. János.