Folytatom Vásáry Tamás szélesen hömpölygő Üzenetét, s próbálok rokon gondolatokat felfedezni, esetleg hasonló élmények, tapasztalatok nyomára bukkanni.
A neves emberek körében óriási a féltékenység, s ez alól kevés a kivétel. Mivel egy porondon mérik meg erejüket valamennyien, s művészetükből szeretnének megélni, sőt mi több versenyeket is megnyerni, kénytelenek az utóbbiak miatt nagyon precízen interpretálni a műveket, a művésziesség miatt viszont el kellene szabadulniuk a holt kottától. E kettő között őrlődnek.
Ráadásul a felfogásbeli különbözőségek miatt is állandó a súrlódási felület közöttük. Ez alól a többnyire a legnagyobbak se kivételek. VT Fischer Annie-ról jegyzi meg, hogy társalogni vele csak azt követően lehetett, hogy egyetértettek vele abban, hogy mindenkinél jobb, nagyobb művész. Más zongoristákkal való találkozáskor is általában inkább néhány lehűtő kritikát kapnak a művészek – talán kölcsönösen is. Minden egyéb üdítő kivétel.
Egy ilyen üdítő kivételt nevesít Vásáry. Mint írja, »meghívom Glenn Gouldot is, mint Horowitzot a Carnegie Hall-i Hammerklavier és Goldberg-variációs estemre. Ő sem jön el, mint Horowitz. De a következő évben a Carnegie-koncertem után másnap reggelinél a Buckingham Hotelben csörög a telefon: „Glenn Gould vagyok. Nem tudtam, hogy este játszol, de nem is tudtam volna elmenni. Viszont meghallgattam legújabb lemezedet, és azért hívlak, most, mert nagyon tetszik.”
Kaphat-e jólesőbb virágcsokrot valaki, mint olyantól, aki nem szokott virágcsokrot küldeni? – teszi fel a szónoki kérdést Vásáry Tamás.
Ez az igazság nemcsak a nagyokra igaz, hanem a társadalmi szövetek sűrűjében megbújó alkotókra is. Ilyenek a bloggerek is, ilyen vagyok magam is. Úgy szoktam fogalmazni, hogy igen magányos műfaj a miénk: ülünk a gép előtt, s olykor kotlunk valamit, amely jobbára visszhang nélkül marad. Lövés a sötétbe. Olyasmi, mint a rádióadás. Vagy hallgatja valaki, vagy nem. Vagy hat rá, amit olvasott/hallott, vagy nem. Vagy betelefonál, vagy nem.
Ezért számít kivételesnek egy-egy hangoztatott vélemény. Pláne, ha pozitív. Azért olyan is van. A legutóbbiból kiveszek egy kis jellemző mintát: „Köszönöm szépen a barátságát… gratulálok a munkájához. Sz.T.”
Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem esett jól.
Ez a megjegyzés már nem az első volt, s mivel ritka, nagyon is számon tartom a többivel együtt, mert erőt ad ahhoz, hogy tovább szőjem a folytonos irányváltoztatást felmutató blogszövetemet.