Mickey webnaplója

A telefonok végigkísérték-kísérik életemet. Nagy áldás a létük, s olykor kellemetlen tapasztalatoké is. Mindenkinek az életében előfordul, hogy valamivel először találkozik. S többnyire nagyon nem mindegy, hogy milyen is az az első találkozás. Nem állítom, hogy nem láttam már telefonáló embert korábban. Mégis az első önállóan lebonyolított telefonom süketek párbeszéde lett. Apánk munkahelyére kellett beszólni a tudomisén hányas mellék kapcsolását kérve, majd hihetőleg a telefon mellett ülő kollégájának elmondani, hogy a papa beteg, ne számítsanak rá a tárgynapon. Amikor én kissrác voltam, a telefonfülkében hangosan csörömpölő lánc kötötte a kagylót a bódéhoz, hogy el ne lopják. A hallgatót és a mikrofon-részt nem egy gyerek fejéhez méretezték.  Kissé távolabb estek egymástól, mint azt a fejem tolerálta volna. Én szolgaian tárcsáztam a számot, kértem a melléket, aztán némi recsegésbe bemondtam mondókámat, s mire a hallgatóhoz vittem a fülemet, már elhangzott az illető válasza. Így sose tudtam meg, hogy eredményes volt-e az általam kezdeményezett beszélgetés, vagy sem. Ez valamennyire nyomasztott.
Később oldódott a telefonáláskori feszültségem.  Általában megértettem, amit nekem szántak, s alkalmasint a hívott fél is értette, amit én mondtam.    
Egy kínos interurbánra emlékszem mind a mai napig. A Palóc szövetkezet elnökét hívtuk meg akkori munkahelyemen. Dringend (tízszeres sürgős) hívás volt. Azt hiszem, a tarifája volt tízszeres, a kapcsolás itt is esetleges volt a vonal terheltsége függvényében. Én már nem emlékszem, hogy megértette-e a zajos, gyenge vonal túlsó végén fityegő ember az általam felvetetteket. Abból, amit ő kiabált a kagylóba, alig értettem valamit, pedig jó rejtvényfejtőnek ismertem magamat.
Ilyen is volt.
Aztán fejlődött a technika, és diktatúra is engedett a szorításából. A Baross utcai lakótelepre költözésünk idején már az is kaphatott telefont, aki nem volt párttag, vagy másik szélső esetben, akit nem is akartak lehallgatni. Kaptunk egy szépen búgó piros telefont. Ezen hívta fel hajnalok hajnalán lakásunkat a szülész asszisztens, hogy értésünkre adja: Megszületett Miklós fiunk. Bezzeg ezt már lehetett érteni és értékelni.
Voltak aztán és vannak is igen pozitív hívásaink. Mostani cordless telefonunk (Beöthy Tamás SJ ereklyéje) kijelzi, hogy ki hívott. A gyermekeimmel folytatott beszélgetéseknek nem kell feltétlenül  hosszúnak lenniük. Bár nem látom őket, csak lelki szemeimmel, hallom a hangjukon, hogy hogy vannak. Úgy szoktam emlegetni, hogy „jó a hangja” É.-nak, Zs.-nak stb. Ehhez képest másodrendű, hogy miről tárgyalunk.   
Volt egy szenzációs dobásunk.
Amikor új szerződést kötöttünk az egyik céggel, számunkat titkosítottuk. Azóta megszűntek az illetéktelen hívások – a telefonbetyároké és a szélhámosoké is, no meg a reklámokkal tolakodóké. És ez így jó.
Megjegyzem, hogy hallásvizsgálatom kellemetlen megállapítása szerint csak kicsit hallok, mert nagyot hallok – és éppen a beszéd tartományban. Teszem azt: 300 Hz-nél még lényegesen jobban hallok és 5000 Hz környékén is. De hát azt mégsem írhatom elő, hogy a hívott fél dörmögjön, vagy nyivákoljon, ha azt akarja, hogy üzenete maradéktalanul eljusson hozzám.
***
A régi vicc is a telefonálás kommunikációs nehézségeit érzékelteti.
A kisiskolás lógni szeretne az iskolából. Felhívja a tanárit, és kéri a tanítót. Belemondja a telefonba:
Kedves tanító néni, fiam lázas beteg, ezért nem tudott iskolába menni.
Mire a tanító néni: …és ki beszél a vonal túlsó végén, ha szabad érdeklődnöm?       
A gyerek: Hát az apám.