Mindig örülünk, ha szeretteinkkel találkozhatunk. Nem elsősorban az érdekel, hogy mijük van, bár megnyugtató, ha rendezett anyagiak között élnek. Mégis inkább személyük, kibontakozásuk, eszmecsere velük, ami érdekes, ami remélem unhatatlan, s ami összeköt bennünket. Az én fülem már nem eléggé alkalmas a hangokat tisztán hallani. Zs. valamiféle dallamfoszlányt dúdolt, amelyet tőlem sokszor hallott gitározni, de nem tudta úgy artikulálni, hogy megértsem, miről van szó. Kár, hogy nem jutott eszembe, hogy szolmizálja a dallamot, akkor közelebb kerültem volna a megoldáshoz. Szó esett arról is, hogy a helyi tájnyelv az -ol igeragot sokszor -ul végződéssel ejti. Ami ebben érdekes, hogy nem kíméli a tájnyelv az informatikát se. Aki számítógépével foglalkozik, a zsargonban kockol, ám a helyiek kockult mondanak. Igaz, hogy a közelmúlt sok hasonlót mutat fel. Pl. Töszko a Tesco Szeged környékén.
De ha már… Olvasom a Károli-bibliaszöveget. Mindjárt az Ószövetség elején ilyenekre bukkanok.
eszel – ejéndel, kivett – kivőn, esztek – ejéndetek, ettem – evém, meg akarja ölni – megöléndi…
Fiataljaink egyebekben serények házuk csinosításában s jó ízléssel fejlesztgetik hajlékukat.
Ami kellemetlen volt, a vasúti utazás. Órákig maszkban feszengeni nem igazán tartozik a szeretem kategóriába. És azt is meg kellett állapítanom, hogy a RailJet összement időközben. Egyre szűkebbnek bizonyulnak az ülőhelyek. Szerencsére a vonat elég gyors ahhoz, hogy a halandó lássa az alagút végét. Kell is, mert az ablakok lehúzhatatlanok az expresszen, viszont az elaggott ablakvédő fólián át kinézni sem esztétikai élmény. Mit nem adtam volna, ha az óvatosan eregetett hűtött levegő helyett kinyithattuk volna az ablakot. Nos, túléltük, s alapos zuhanyozás után már nem annyira izgatott a 35 fokos hőség. Bekapcsoltuk itthon is a légkondit.
Több ízben fordult már elő, hogy hazajőve Beethoven Pastorale szimfóniáját kapcsoltam be, hogy igazán megérkezzek. Milyen az élet, miközben ezeket a sorokat gépelem, háttérzeneként a VI. szimfónia hangjait élvezem, ezúttal a FB ajánlására.
Most mégis egy régi Modugno-számot osztok meg, hátha erre gondolt Zsuzsa. Ez filmzene, s ordítószámnak hívtuk a hasonlókat. Az olaszok temperamentumosan és tele torokkal adták elő őket. Tehát
Zene 1960-ból Domenico Modugno, Pizzica, pizzica, pizzica bo
https://www.youtube.com/watch?v=8zP6eHfWOdI
Utolsó kommentek