Mickey webnaplója

Nehéz olvasmány PP könyve: 60 dekás. Ha nem szorítom elég erősen, időről időre kicsúszik a kezemből. Az ölembe esik. Hogyne tenné. Kezemen a bőr rettentő száraz, megette a kemó, s a könyv fedőlapja fényes. Így hát szorítanom kell, ha nem akarom, hogy leessen.
Nem tökéletes ez a világ.
Már csak azért se, mert adva a maszk, amit használnom kell vásárláskor. Adva a felhengerelt műanyagzacskó is, amibe a zsemlék kerülnének. De hát kezemen a bőr rettentő száraz… megnedvesítésére esélyem nincs (maszkban?), a zacskók pedig nem engedelmeskednek. Fél percig tart, mire üregessé varázsolom a zacsekot.
Régen se volt tökéletes a világ, a szerzetesnek a körmére égett a tövig elfogyott gyertya. 
***
Vettünk turmixbanánt. Valahányszor megkímélek egyet-egyet a megrohadástól – megnyúzok egyet-egyet s megeszem (inkább pocsékba menjen, mint kárba) –, Sz. Feri anekdotája jut eszembe.
A repülőgép VIP osztályán utazik az előkelő mama, meg pubertáson inneni szertelen fia, akinek egy perc nyugta sincs. Szemetel, ugrabugrál, követelődzik, szemtelenkedik, egy szóval kiállhatatlanul viselkedik. Egyszer csak jön a légkisasszony, kezében egy tálcán különféle italok.
-  Hölgyem, bor, sör, whisky, rum, Coca-Cola, gyümölcslé. Válasszon kedvére! … Ja, és a kismajomnak hoztam egy banánt.
***
Október 15. Avilai Szent Teréz ünnepe. Régóta könyvtárunkban A belső várkastély c. munkája. Többször nekiugrottam, hogy átrágjam rajta magamat. De nem szólított meg. Utóbb erőt véve magamon, részletekben végighallgattam (alávörösözi nekem a végighallgattam szót a program. Külön akkor kellett volna írni, ha azt akartam volna kifejezni, hogy a műsor alatt csendben maradtam mindvégig, de itt másról van szó. Egy hosszú időszakasz történéséről) hangoskönyv formájában az egészet, de úgy se szólított meg. Ugyanúgy jártam vele, mint Thomas Mann könyvével, a József és testvérei c. kötettel. Többszörös kísérletezés után is le kellett tennem megállapítva, hogy akaratom ellenére sem az enyém. Nincs hozzá affinitásom. Ez nem Avilai és nem is Mann könyvének a kritikája akar lenni, inkább arról szól, hogy az ő útjuk nem az én utam. Van ilyen. Sajnálom is, meg nem is. Alighanem az én utam meg nem az övék, és éppúgy élhetetlenek lett volna számukra, mint nekem az övék.
Így hát maradok annál, hogy aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul. Márpedig én nem tudok. Nem úgy mint a „Hacsek és Sajó” egyik  jelenetében.
- Képzelje, megtanultam arabusul.
- Na, ne mondja! Hát akkor, megkérem, mondjon nekem egy szót arabusul.
- Szőnyeg.
- De hát ez magyarul van, mondja arabusul!
- Persze, mert maga magyarul kérdezte. Kérdezze arabusul!
- Mars ki!
***
Zene. Éva és Francois huszonöt éves házasok, ezüstlakodalmukat fogják ülni. Jelen voltunk lyoni esküvőjükön. Az azt követő lagzi során nászunk, Bruno papa félrehívott. Ő valamikor konzit végzett, zenekarban játszott hegedűsként. Meglepetésképpen szűk körben eljátszotta nekünk a Monti-csárdást, méghozzá kitűnő minőségben. Természetes, hogy előveszem az olasz szerző darabját. https://www.youtube.com/watch?v=u5Z9GeNcUXY