Mickey webnaplója

Ne gondolja senki, hogy nevet változtattam (Proko Pista). Nem. A pap-festő-íróhoz való közeledésemet vázolom. Negyedik gyerekünk a Józsefvárosban született 1984-ben. Akkor ott laktunk. A Tömő utcai templomba jártunk, ahol abban az időben a falakat Prokop Péter festményei díszítették. Nagyon újszerűek voltak.
A második hatás a jezsuita kézi könyvtárban ért, ahol néhány dedikált meg dedikálatlan Prokop-könyvet találtam. Mivel zömmel rövid írásokat tartalmaztak, több kötetet elolvastam.
Majd eljött annak is az ideje, hogy találkozzam a mesterrel. Én tudtam, hogy ki ő, ő meg elkönyvelt annak, hogy a római években együtt munkálkodó Szabó Ferenc munkatársa vagyok. Alighanem budapesti könyvbemutatója volt ez az alkalom.
Szabó Feritől egyszer kaptam egy képet. Kincsként őrzöm. Prokop-kép.
Újabb évek teltek el, tán egy évtized is, amikor felkérést kaptam, volt-e személyes kapcsolatom a művésszel, merthogy születésének 100. évfordulójára közös kötetben emlékeznek azok, akik ismerték. Röviden írtam róla.
Megint ugrunk az időben. Listát kértem és kaptam a plébániakönyvtár anyagáról, mivel korábban lecsökkentettük könyvállományunkat, olvasnivalót kerestem. Felfedeztem többek között egy Prokop-kötetet. Nosza, kikölcsönöztem. Elolvastam, s tetszett. De ez csak egy a tizennyolc kötetéből. Gondoltam egy merészt, és megrendeltem két adagban az állományt az Antikvárium.hu-tól két kivétellel. Az utolsó kötetére még várok. Ha teljes sorozatot akarok, akkor a könyvtárból kivettet is pótolnom kell.  Ami pedig a Prokop 100. c. albumot illeti: közvetítéssel felvettem a kapcsolatot a csepeli plébános atyával, akinek van még az emlékkönyvből, csak azon gondolkozik, hogyan juttassa el hozzám, a tőlük 50 km-re lakóhoz.                
Aki olvassa blogomat tudja, hogy hányszor idéztem PP.-t, mert gondolatgazdag szövegekre leltem.
Itt és most csak eggyel bővítem ezek sorát. A jó dr. Waigand József (Tömő u.-i káplán) olvasói leveléből hozom ide felrázó kijelentését. „Sajnálom azokat, akik [PP] képein meghökkennek… Ők annak a hivatalos vallási ízlésrontásnak áldozatai, amelyben egész fiatal pap koromban, a harmincas években, tudatlanságból én magam is részt vettem. Azokat a vásári szentképeket, amelyeket akkor jutalomként osztogattam tanítványaimnak, ma már szégyenkezve dobom a kukába. Oda valók, mert ezek bizony csöppet sem ’szent’ képek! … Kis tanítványaimmal végignéztük a [Prokop]-képeket. E soraimmal most legalább így akarom nyilvánosan is jóvá tenni, amit fiatal papkoromban giccsek kézbeadásával vétettem…” (1980. május 23.) Új Ember szerk.
A prokopista kifejezéssel a Római évek c. kötetben találkoztam. Arról mesél a szó, hogy a papfestő a maga hangját keresve végigpróbálta több ezer év kifejezésmódjait, az etruszkoktól az op-artig, s megtalálta a saját hangját, amely elkülöníti a többi művésztől, mert ő külön utas expresszionista, akinek se elődje nem volt, se követője (amennyire ismerem korunk képzőművészetét). Magányos festő-remete lett.
Ami pedig a szép emlékalbumot illeti: Talán nem is fontos, hogy birtokoljam. Nem leszek tőle más, s a hiányában sem. Elképzelem, hogy milyen szép, milyen szín- és formagazdag.   
Zene. Később … talán