Mickey webnaplója

Hatvanhat
„Most vagyok hatvanhat éves. Csak azért nem járok óvodába, mert köhögést kapnék.
Csak azért élek, mert még nem haltam meg. Nem leszek öngyilkos, kivárom életem végét.
Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog.
Ekkor végleg befelé kell fordulni, belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.ֲ” (Weöres Sándor)
Hetvenöt
Jubileumi év, ha úgy tetszik. A jubilálásról Szabó Magda esete merül fel bennem. Az írónő nagyon hosszú életet élt. Élete delén túl születésének kerek évfordulóin rendre kitüntették. Ez eleinte könnyű volt. De hát a legmagasabb kitüntetések birtokosának miféle újabb elismeréseket találjanak ki, ez volt a visszatérő kérdés. A másik, hogy az idős írónő vajon igényelte-e a hangos-rangos ünneplést? Talán igen, utóbb már talán nem. Ha megérem a 75-öt, nem vágyom semmiféle piedesztálra állni. Éppen megfelelő egy családi körben tartott csendes köszöntés, ahogy ez általában szokott lenni.      
Most megyek hetvenöt felé. Én se járok óvodába, rekedt a hangom enélkül is. Korom nem érdem, csak szerény teljesítmény. A szemem még lát komfortos (multifoki) szemüveggel, fülem még hall, adott hangtartományban, lábam itthon jár, mert nem akarok kimenni, ha nem muszáj, a kezem még erős… Azért a kopásokat is érzem. Befelé figyelve erősen zúg a fülem, befelé figyelve minden szívdobbanásomat hallom, befelé sétálok a szobába, majd kifelé az előszobába. A belső táj olyan, amilyen, ezért kiegészítem a külső táj szemlélésével. A két táj szereti egymást. Belsőm érzékelte ma a szépséges felhőket, a szomszéd kopasz fájáról téli almát szüretelő bácsit, a maszkos és maszktalan sétálókat, a kutyátlan és kutyás levegőzőket, a babakocsival cirkáló fiatalokat.
***  
Valaki szerint jön a világvége. Valaki más szerint (Pál), amikor elharapódzik a bűn, túlárad a kegyelem. Szerintem az szokott lenni, hogy egy csendes tömegben élő kegyelem tart egyensúlyt a temérdek rosszal. A jelen civilizáció nem éppen pozitív irányba tart, a mohóság meglehetősen általános. Mindenesetre Prohászkának van igaza. „Aki csak a maga fogalmához ragaszkodik, és nem fogadja el a másét, az olyan, mint akinek a nap hátulról süt, s így mindig a maga árnyékába lép. Nem lelkünk és énünk vetületeit akarjuk, hanem a közvetlen Fényt! Ezt add, Úr Jézus!... Ha a forrásnál ülök, nem turkálom föl iszapját, hanem belenézek s élvezem tisztaságát, s megtisztulok benne. Csendesítem a lelkemet.” (Soliloquia, 1924. január 1.) Még más vélemény szerint a világvége mindenkinek a halálakor jön el, hiszen kiesik az idő dimenzióból.      
***
Zene. Weöres: Csiribiri
https://www.youtube.com/watch?v=Tg8BgmEx_ro