Május van. Az aranyeső, az aranyfa, az aranyvessző elvirágzott. A májusi eső, mint tudjuk, aranyat ér. Marad az arany eső (külön írva). Még tart a május, még tart az aranyat érő eső (még úszóink is aranyesőben örvendeztetnek meg bennünket), az eső pedig hol csendesen hatja át a mezőket és a flasztert, hol pedig zivatar formájában. Azt is tudjuk, hogy a próféta isteni üzenetében az esőhöz hasonlítja igéjét. „az én igém…, amely számból kijön [mondja JHWH]: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Iz 55,11)
A májusi esőt sokan bírálják, hogy későn jött, hogy túl kevés, hogy túl sok, hogy nem ott esik, ahol kellene, hogy a hegyi patakok áradása mekkora kárt okozott, s volt, aki belefulladt a hirtelen lezúduló vízárba. Érdemes volna összehasonlítani ezeket a kárpáló megjegyzéseket azokkal, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy megpróbálják forintosítani azt a hasznot, amelyet a tavaszi esőzés ingyen a vetésekre a gazdák és így mindenki hasznára rendelkezésre bocsát. Pedig ez olyan hatalmas kincs, amit nem könnyű számba venni.
Mégse erről akarok írni, hanem arról a villámlátogatásról, amiben ma részünk volt. Négy unoka szüleivel. Hatalmas életet hoztak, és örömöt szereztek jelenlétükkel. Mindenki örült valamiknek, mindenki örült valakiknek. Ebéd, felköszöntés, ajándékok, Rita nap. Aztán, mert időre tovább kellett menniük. Kicsit a tavaszi, nyári zivatarokra emlékeztetett megjelenésük, a sűrű beszélgetések, vidámságok, búcsúzásuk. Aztán gyorsan el. És a nyolc ember életteli zajgása is el. Még a picike Mári Klári is elcsendesedett a lépcsőházban. Most újra csend van. Várjuk a következő találkozást.
***
VD írja, hogy átvette Starjánban a neki szánt életműdíjat. Mint írja btto 175 000 ft. Elgondolkoztam rajta: Mennyivel lehet honorálni egy élet alkotásait (már amennyiben egyáltalán vannak). A nemzet színészeiét, a nemzet sportolóiét, a nemzet napszámosaiét (nem tudom, van-e egyáltalán ilyesvalami), az anyák hivatásukból folyó számolatlan jótéteményeit, stb.
Egyik érdekes tapasztalatom, hogy a papság egy része nem gondolja helyénvalónak, hogy amit hívatása diktált egy életen át, azért a társadalom adózzon valamiféle honoráriummal, anyagi elismeréssel. Alighanem a Biblia néhány citátuma áll e magatartás hátterében. A Mester a hegyi beszédben többek között így szól: „Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket. Így semmi jutalom nem vár rátok mennyei Atyátoknál. Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és az utcán, hogy dicsérjék őket az emberek! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb!” (Mt 6, 1-3)
A pap mindezt kiváltképpen jól ismeri. Nem e világtól reméli tehát jutalmát, sőt tarthat attól, hogy ha mégis már megkapta jótetteiért jutalmát, akkor nem várhatja az igazi elismerést az Atya részéről.
Azért a nemrég idézett Halász Piusznak is igaza volt, aki szerint mélyszegénységben nehéz emelkedett lelkű életet élni.
No, meg annak a szerzetesnek is van némi igazsága, akitől számon kérték diákjai, hogy kazettásmagnója van, meg villanyborotvája, pedig szegénységi fogadalmat tett. Így reflektált a kritikára: Valóban szegénységi fogadalmat tettem, de nem koldusságit!!!
Utolsó kommentek