Mickey webnaplója

Azt hiszem, hogy az Istenre vagy a saját eszemre hagyatkozás, sok esetben egymást kizárják. Írva van, hogy a langyosakat kiköpi a szájából. Az Isten jelenlétének megtapasztalásából fakadó együttműködés meglehetősen ritka, de nem egészen az.
- Tinikoromban szembesítettek azzal a műproblémával, hogy képzeljem el, fent vagyok a trambulinon, alattam az üres medence, és Isten ígérete, hogy mire leérek, vízzel lesz tele a medence. Merek-e ugrani? Én, a kiskamasz alighanem ingattam a fejemet, mert el nem tudtam képzelni, hogy bármilyen módszerrel tele lehet tölteni a medencét a kb. fél másodperc alatt. Persze ez csak példázat akart lenni arra, hogy erős-e a hitem. Tartok tőle, hogy nem volt erősebb, mint Péteré, aki a csónakból kiszállva a vízen Jézushoz indulva kételkedni kezdett.
- A kétezres évek elején került a kezembe Frans Horsthuis könyve (Királyi úton).  A holland atya Krisztusnak azt a felszólítását valósította meg szó szerint, hogy „aki utánam akar jönni, hagyja el mindenét, amije van, és úgy kövessen.” Ő elhagyta, házát, jövedelmét, autóját, barátait, valóban mindenét, és kalandos életmódot folytatott teljesen a Gondviselésre hagyatkozva. Emlékszem rá, hogy megmorogtam, amiért pénz nélkül eljutott a Szentföldre, mondván: Könnyű úgy odarepülni, hogy barátai állják az összes költséget. Nem értettem annak az igazságát, hogy minél kevesebb a teher, annál gyorsabban haladunk. Mindent összevéve érdekes, kalandos könyv.
- Szerkesztőségi tevékenységem alatt megismerkedtem egy fiatal jezsuitával, akit a rend Rómába küldött, hogy ott folytassa tanulmányait. A kedves fiatalember gyalog kívánt volna elzarándokolni az Örök Városba. Úgy kellett ráparancsolni, hogy a szent engedelmesség nevében fogadja el a repülőjegyet. Azért a maga módján sikerült neki minimálisra csökkenteni az őt körülvevő eszközöket.
- Utóbb viszont az alighanem egykötetes írónak, a kalandjait megíró Túri Sándornak a könyve (A Zarándok. A belső én felfedezése az El Camino úton) bilincselt le. Ez az ember teljes elméjével azokra a megérzéseire figyelt, amelyeket isteni eredetűeknek ismert fel. Számos esetben ért el teljesítőképességének a határához vándorlása közben, de túlélte a pénztelen zarándokutat, az El Caminót. Leírása naplószerű pontossággal tájékoztatja olvasóját arról, hogy mikor mi történt vele, s miért.
Hol majd megfagyott a hegyek között, hol majd meghalt éhen, de mindig segítségére jött valami (Valaki). Könyvét a SZIT terjeszti.
Érdemes olvasni azoknak, akik hasonló módon megjárták ezt az utat, és talán még inkább azoknak, akik nem járták meg.
PS.: Frans Horsthuis atya megállapítása: „Ha hűségesen megtartod a parancsokat, ezáltal jó és tökéletes ember lehetsz. Elégedett lesz veled az Úr. De választhatod azt is, hogy Jézus barátja légy. Ennek sokkal jobban fog örülni, mert ilyen ember nincsen sok. Ebben az esetben Jézus fogja vállalni a felelősséget elégtelenségeidért, vagy erényeidért és azzá képez, amivé Ő szeretne. Vágyik barátságunkra.”
Ehhez aztán nincs is mit hozzátenni.
***
Mondom Tücsinek, hogy az ember nem tudja, mikor milyen minőségű zene tölti be lelki füleit, és szólal meg benne. Most pl. akaratlanul a Kacsatánc méltatlan és agyoncsépelt melódiája hangzik bennem, anélkül, hogy akarnám. Ez ebéd alkalmával történt. Most jó két óra elteltével egy másik sláger, egy Abba-produkció zenél idebent: I do, ido, i do, i do, i do... Ezh már eggyel jobb, menten el is játszottam a hangszeremen.