A hét első két napján két társaságban is megfordultunk. Egyike nálunk jött össze, a másikra mi mentünk el. Tapasztalatom, hogy nem igazán sikerül olyan megbeszéléseket tartanunk, ami nagy lépés volna az emberiségnek. Viszont a szolidaritás és az empátia jegyében folynak a párbeszédek. Ezeknek szinte valamennyije arra jó, hogy érzékeltesse, az idősödéssel nem vagyunk egyedül. Adunk, kapunk elfogadható tanácsokat.
Újra és újra elmesélem a piarista Maklári L. karénekeseknek adott észrevételeit. „Koma! A crescendo magától jön, de a decrescendót meg kell csinálni.”
Közös tapasztalatunk, hogy az elhalkulás nehéz. Mindkét társaságban van még aktív dolgozó.
Ez lehet az elhalkulás elleni erőfeszítésnek is egy módja. De nehezíti az elengedést az is, hogy igen sokféle eszközt halmoztunk fel. És még mindig gyűjtjük az újabb kacatokat, ahelyett, hogy odaadogatnánk azoknak, akik értelmesen fel tudják használni őket.
Ez alól én se vagyok kivétel. Hány új kötetet kaptam, fogadtam el. Hány új fotóval bővítettem albumomat, hány új posztot tettem fel a fb-ra.
***
Visszatérve a találkozásokra, a legpozitívabb részük az egymással való baráti kapcsolatfelvétel. Bár nem sűrűek ezek a társasági történések, a súlyuk nagy.
Nagyra értékelem a magyarul tanuló M. unoka érdeklődését, nyitottságát, affinitását, amivel nagyszülei iránt viseltetik. Érdekli sok minden, véleménye van sok mindenről, és meghallgatja a mi véleményünket is. Derűsek ezek a beszélgetések, olykor humorosak, olykor meg igen komoly témák is napirendre kerülnek.
A saját korosztályunkkal folytatott társalgásban is helyet kapott egy eset, ami arra volt kihegyezve, hogy valaki mennyire nagyra értékelte kapcsolatát a nagyszüleivel. Azt hiszem, hogy igaza volt. Ki kell aknázni ezt a kölcsönös gazdagodási lehetőséget, ameddig csak lehet.
Ha van nyertes, nyertes játszma, akkor ez az egyik megjelenési formája.
Utolsó kommentek