Mickey webnaplója

A nap során felkerestem a szakrendelőt, ott is a neurológiát. Kaptam sorszámot, s vártam soromra. Az óra háromnegyed egyet mutatott. Egy nő föl-alá sétált, s nekem elmondta, hogy már féltizenkettő óta arra vár, hogy behívják, de mindig mások neve hangzik el. Türelemmel meghallgattam a türelmetlen nőt. Majd amikor megint más neve hangzott el, akkor valakit felhívott, azt kabálva a telefonba: Ha legközelebb se engem hívnak, hazamegyek. Tényleg nem őt hívták, hanem engem. A nyitott ajtónál kivártam, hogy őtürelmetlensége elpanaszolhassa a személyzetnek bánatát. Nézi a doktornő a nő papírját. De kedves asszonyom, magának nem a neurológiát, hanem az urológiát kellene megcélozni, ami egy emelettel alattunk van. Mire az asszony: Határozottan emlékszem, hogy engem a második emeletre küldtek. A doktornő csillapította: Menjen csak le, most még fogadják önt.
Engem ő fogadott, és koromnál fogva adott egy beutalót nyaki ultrahangra. Engem is biztatott, kérjek már most időpontot, mert most adnak még az idei évre.
Még beszélgettünk. Megemlítettem neki, hogy felére csökkentették a vérhígítóm napi adagját, egy másik szakrendelőben. Nem helyeselte. Szerinte semmi nem indokolja a csökkentést. Javaslatot tett arra, hogy duplázzák meg az adagomat. Ez nekem fura. Vajon melyik doktor véleménye korrekt?
Lementem hát a beutalóval. Ám a vizsgálati előjegyzések ablaka mögött nem ült senki. A váró részben viszont három dühös ember. Mint mondták, nagy bizonytalanságban várják, hogy jöjjön már valaki. Nincs kiírva félfogadási idő, itt kellene lennie egy időpontot adó alkalmazottnak, de már öt perce ülnek itt kétségek között. Gondoltam egy merészet, és egy másik ablakhoz siettem. Ott előadtam, hogy az előjegyzésnél nem találok senkit. Mire átvette beutalómat a hölgy, és adott egy időpontot.
Nos, ezzel visszasiettem a várakozókhoz, s mutattam a helyet, ahol eredménnyel járhatnak.
Ami az időpontkérőket és a neurológián veszteglő nőt illeti, az a közös bennük, hogy nem képesek a maguk érdekeit megformulázni, előadni, segítséget kérni az illetékesektől. Inkább egymás között morgolódnak. Fel kellene már nőni, felnőtté kellene már válni, s meg kellene tanulni artikulálni kívánságainkat.
Egy másik utunk is volt délután. M. unoka lakcímkártyáját intéztük. Hárman vonultunk a kormányablakhoz. Azért hárman, mert egyikünk se tudta, hogy tulajdonostársi minőségben mindkettőnkre szükség van-e. Sorra kerülvén szó szót követett, s kiderült, hogy M. egyedül elég lett volna ügye intézéshez. Majd az előadó megkért mindkettőnket, hogy a kitöltött űrlapot írjuk alá. Természetesen megtettük, de okosabb most sem vagyok. Ha nem kellett volna megjelennünk, hogy írhattuk volna alá az okiratot?
Hazajőve is azon gondolkoztam, ha azt kérdezné valaki, hogy meg kell-e személyesen jelennie a befogadóknak a befogadott személy lakcímkártyában részesítése okán a kormányablaknál, most is csak azt mondhatnám:
Igen.
Vagy nem.