Mickey webnaplója

A megemlékezések rendre így szoktak kezdődni: Immáron x. éve annak, hogy…
Ma én is így indítok: Immáron 32 éve költöztünk e napon a Lőpormalom utcai lakásunkba. Birtokba vettük mind a 87 m2-ét, elszórva benne a bútorainkat. A nagy térben hamar megtalálták ideiglenes helyüket. A finomítások későbbre maradtak. Regnumi csoportunk és felnőtt rokonaink átlagéletkora éppen 32 évvel volt kevesebb, mint ma, és épp ezért könnyűszerrel megbirkóztak a másfél emelettel. Hozták a könyvekkel pakolt zsákokat, a varrógépet, a mosógépet, és még sokféle kacatot. Olyannyira flottul ment a dolgaink átrángatása Zugóból Aquincumba, hogy még aznap estére meghívtuk a költöztetőket egy társas együttlétre. Azaz csoportunk nálunk találkozott.
Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz életünk utolsó lakása. Ha jól számolom, akarva-akaratlanul elég sokat költöztem életemben.
A klinikáról haza
Kelenföldre, onnan
Zuglóba, onnan két évre
Pápára (honvédség), onnan
Zuglóba, onnan
Kispest, onnan
Nyóckerbe, onnan
Zuglóba, onnan
Óbudára.
Innen a temetőbe? Innen P.csabára? Innen…?
Ki tudja.
Akkor még fa bejárati ajtónk volt,
akkor még pvc borította a lépcsőket, lágy pvc borította a közlekedőket, mellékhelyiséget, konyhát, akkor még szőnyegpadlón jártunk a lakószobákban,
akkor még tele volt szeméttel a környék, főleg építési hulladékokkal. Még egy ócska japáner is itt dülöngélt, ha megtolta valaki.
Akkor még nem volt világítás az utcákon,
akkor még alig laktak az új házakban,
akkor még sok helyütt csak földes út létezett, a járdák egy része csak utóbb készült el.  
Akkor még nem volt lámpa az erkélyünkön,
akkor még az eredeti konyhaberendezésünket kezdtük használni.
Akkor még műbőr harmonikaajtó választotta el az előszobát az étkezőtől,
akkor még egyetlen nyílászárónál sem volt szúnyogháló, sem redőny.
Akkor még nemvolt légkondicionáló egyetlen helyiségben sem.
Akkor még töredéke volt a ma nézhető tévécsatornáknak,
akkor még új volt a ma már korhadt erkélymellvéd.
Akkor még megvolt a tizenkét tulajdonos, akikből már csak két család lakik itt a 12-ből.
Akkor mindenhová világítótesteket kellett szerelni.
Akkor már könnyen kaptunk vezetékes telefont.       
Akkor még nem volt teteje a kukatárolónak, s talán zár se volt rajta.
Akkor még ócskább levélszekrények voltak, és primitívebb kaputelefon-rendszer.
Akkortól kezdve még születtek a házban új gyermekek, akik később mind elköltöztek.    
Akkor a Szentendrei úton az átkelést nem segítette se közlekedési lámpa, sem felfestett zebra.
Akkor még nem terelgettek bennünket kresztáblák a lakótelepen belül.
Akkor még nem létezett ennyi játszótér.
Akkor még a régi híd kötötte össze Óbudát Újpesttel, és régi motorvonatok húztak át rajta.  
Akkor még fiatalok voltunk, s behúztuk a gatyaszíjat, hogy az új lakásra felvett kölcsön részleteit havonta rendben lerójuk.
Akkor még nem tudtam, hogy mindezeket az akkor még nem létező számítógépen írt blogbejegyzésben meg fogom említeni.
Akkor még nem gondoltam arra, hogy az ablakunkból látni fogom, amint az Esztergomban vasútra szállt orosz katonák szerelvénye elhalad előttünk, hogy meg se álljon a Szovjetunióig.    
Akkor még nem gondoltam arra, hogy itt ér a nyugdíjaztatás, és még jó néhány esztendő.
Hála Istennek, hogy így történt.