Mickey webnaplója

 Mándy Iván tárcákat írt egyes dolgokról, amelyek körülvették őt, vagy amelyekhez valamiféle érzelmi kötődése volt. Fekete István vissza-visszatért Göllére, gyerekkorának falujába, hogy beszámoljon egykori élményeiről. Vagy felment a padlásra, hogy benyomásait elmesélje. Én meg valamikor végigvettem a 29-es autóbusz útvonalát, mert évekig naponta azzal a járattal mentem munkába, s tértem haza. Később a Fehérvári úton villamosozva leírtam a megállókhoz kötődő élményeimet. A helyi lap le is hozta annak idején.
Ezek adták az ötletet, hogy ha nem merül fel valamilyen aktuális napi téma, amelynek a megírása kikívánkozik belőlem, sorra veszem azokat a helyeket, utcákat, amelyekhez közöm volt, amelyek életem egy-egy szakaszát kísérték.
Úgy illenék, hogy a kelenföldi Albert utcával kezdjem a sort, mivel abban laktunk életem első tíz évében. A ház, amelybe a 2. világháború után költöztek szüleim és apám öccse, ebben az utcában leledzett. Egy nagyobbacska lakásba költöztek tehát eleink, a két testvér a feleségükkel, gyerekükkel. Ide születtem magam is. Az utca a Kondorosi útig húzódott a Keserű ér (a patak) irányában, a másik irányban a Sárbogárdi útig, a vasúti töltésig. Utóbb Petzvál József névre keresztelték, majd még később visszakapta eredeti nevét. Utcánk hol poros, hol sáros, hol fagyos földes út volt, tele kátyúkkal. Zivatarok után mezítláb mártóztunk meg az ideiglenes apró tavacskákban. Leggyakrabban egy szemetes kocsi dagasztotta az út sarát, mert lovaskocsi szállította el a bűzlő szemetet. Az utcán fű nőtt, a gyalogösvény és az „úttest” között. Megettük a papsajtot, amikor termést hozott. De a kerítésekre futó vadsóskát is csipegettük, ha olyan kedvünk kerekedett.
Dénes szomszédunk kapott egy rugdosós pléhautót, s azzal közlekedett az utcán. Az idősebb Gyula egy alkalommal felkapta a vasautót, és belevágta egy tekintélyes méretű pocsolya közepébe, mondván, hogy alvázmosás, innen kellett kimenekítenie tulajdonosának.
Guszti és Sanyi kis kétkerekű biciklit tulajdonoltak, ritkán kölcsönadták egy-egy körre. Itt tanultam meg biciklizni. Sokat játszottunk, fociztunk, fogócskáztunk az utcán. Mások is fociztak. Mi meg bámultuk őket. Egy alkalommal úgy szemen találtak, hogy a szemészeten kötöttem ki.
Gyakran lementünk a patakhoz, és a partjai között futkároztunk. A föl- leszaladgálás érdekesebbé tette a fogócskát. Egy alkalommal a már említett Dénes, aki iskolába járt, amikor én még nem, a patak fahídján állt, és arra invitált, hogy kísérjem el az iskoláig, hogy ne kelljen egyedül mennie. Akkor valamiért engem Kazittyónak hívott (máig nem tudom, hogy miért). Állt a hídon, és így szólt: „Kazittyó, jössz vagy sem?” Én nem mutattam erre hajlandóságot. Ő mérgében általvetette szíjon lógó iskolatáskáját a vállán, hogy egyedül induljon, de az nem állt meg, hanem … a patakban kötött ki. Eláztak a könyvei, füzetei. A továbbiakban nem foglalkozott velem.
Más alkalommal Danesz békát pecázott, s falhoz csapkodta őket, majd vitte be, hogy rántsák ki neki a békacombot. Sok epizódot megoszthatnék itt, de a poszt így is terjedelmes. Legyen elég itt, hogy 1956-ban mi elköltöztünk, később minden lakos is, mert a kertes házakat ledózerolták, a pataknak ezt a szakaszát betongyűrűkbe kényszerítették, föld alá rejtették. Ahol az utcánk húzódott, ott ma panelházak sorakoznak, lakótelep épült a helyén.
A fakerítések, a konyhakertek, a gyümölcsfák, a házak lakói pusztán emlékeinkben élnek.