Mickey webnaplója

Ismételten foglalkoztat az a gondolat, hogy nyelveken kommunikálunk egymással. Ugye adva van egy hangképző berendezésünk hangszalaggal, szájüreggel, benne nyelvünkkel, ajkunkkal, és ez arra képesít bennünket, hogy longitudinális rezgéseket hozzunk létre, amelyeket fülünk – dobhártyánk – érzékel, agyunk rendszerez információkká. Hangokká, szavakká, mondatokká. A hangképző szerveink által a levegőáramlásba dobott akadályok illetve zöngék adott frekvenciákon szólalnak meg, és ezek értelmes tartalmakat hordoznak. Nem is olyan magától értetődő dolog ez. A beszéd alkalmas az önreflexióra. Tudatos gondolatcserére, érzelmek kifejezésére. Az önreflexió csak miránk, emberekre nézve igaz.
Gondolok itt a papagájra, amely állatka teljesen más hangadási szervei ellenére képes utánozni az emberi beszédet, noha jottányit se ért mindabból, amit eldarál.
Micsoda különbség!       
Ugyenez a csodálat tölt el a zenehallgatás okán.
Adott frekvenciájú hangok ismétlődnek, méghozzá többnyire ritmusokba rendezve. Akár több hangszer szól egyszerre mást és mást játszva, s értelmes tarka mondandót megjelenítve.     
Az együtt hangzás ráadásul többlettartalmat hordoz annál, mint a szólamok összessége külön-külön. Fülünk mindezt átadja belső hallásunknak, és érzelmeket vált ki belőlünk.
Amit nem lehet elmondani szavakkal még a költőknek se, azt képes elmondani a zene nyelvén az ember.
Az infrahangok félelmet keltenek bennünk. A tigris alkalmazza is vadászata alkalmával.
Egyes dallamok melegséget, megelégedettséget, méltóságot, diadalt, örömöt, sziporkázást, mások melankóliát, gondokat, felindultságot, stb. hordoznak.
Egyes dallamok feldobják a hallgatót, mások elgondolkoztatják, esetleg deprimálják azt, aki hallgatja.
Isteni szikrák ezek. A beszédkészség és a zene egyaránt.   
***
Már egy napja szól bennem a Beatles-szám: Fixing a Hole.
Nem is rossz.