Mickey webnaplója

Jacques Philippe könyvében olvasom:
Aki naponta kitart az imában, hasonlít ahhoz az emberhez, aki falun házat vett, kerttel saját kúttal. Tán már száz éve nem használták ezt az eltömődött kutat. Az ember azonban arra gondolt, hogy biza jó volna, ha a kút újra működne.
Így hát ásni kezdett.
Először kellemetlen volt a munkája. Száraz leveleket, kútba dobott köveket, sarat, mindenféle gusztustalan szemetet szórt ki belőle. De nem adta fel. Folytatta kínkeserves munkáját. Végül a kút alján egyszer csak megcsillant a víz. Tiszta vízre talált, melynél üdítőbbet el sem lehet képzelni.
Így van ez velünk is, bennünk is.
Sok súlyos ormótlan s szennyes dolog található ott.
De eljön a nap, amikor mélyebben csodás és tiszta forrásra lelünk: Istenre a szívünk mélyén, ahol egész valónk meg tud tisztulni, újjá tud születni. Aki hisz, bennem, belsejéből - az Írás szava szerint - élő víz folyói fakadnak. (Jn 7,38) A lélek középpontja Isten. Ebből a centrumból kiindulva kell élni, ahelyett, hogy lelki sebesüléseink perifériájáról közelítenénk: félelmeink, keserűségünk, agresszivitásunk és vágyaink alapjáról. (68)
Nehezíti, hogy korunk embere gyakran a természettől elszakítva él, szűkös aszfalt-, beton- és képernyővilágban tengődik. Mesterséges, virtuális világ foglya. Képzelgéseinek kivetülése, ahelyett, hogy természetes kapcsolatrendszerben élne. Emiatt olykor elszakad Istentől és saját magától is. (82)
De ha felfedezzük őt önmagunkban, akkor megszabadulunk a külvilág gazdagsága utáni kielégíthetetlen sóvárgástól, mely annyira jellemző korunkra. (90) 
Ez olyan tömény, hogy itt be is fejezem.