Mickey webnaplója

Nekibuzdultan olvasom a háromkötetes novellagyűjteményt a 20. század magyar íróitól.
Akik összeválogatták, vajon ismerték-e darabra a válogatás anyagát, és azokat is, amelyeket végül nem válogattak be a több mint 3000 oldalt kitevő kötetekbe?
Kár, hogy nem kezdtem el elbeszélésenként egy-egy mondatba összefoglalni, rögzíteni, hogy miről is szólnak.
Igazán sajnálom.
Ami már látszik, hogy hangvételük jórészt borús, balladisztikus, pesszimista, reményt vesztett.
Hogy mi okozza ezt, a fene tudja.
Magam elég sok novellát olvastam O. Henrytől.
Ahhoz képest, hogy az amerikai író a sitten írta novelláit, általában témájuknál fogva optimisták a sztorik, de ha nem, legalább hangvételük az.
Ugyanígy Mark Twain is jókedvű stílusban ír.
Már a művészneve is szójáték.
(Igaz, ez utóbbira van magyar példa is. A Remark-regényeket egy Kramer nevű ember írta.)
Mindent összevetve meglep a válogatás komolykodó, szigorú, humortalan, olykor naturalizmusba csapó nyelvezet, amellyel eddig találkoztam.  
Tudjuk, az élet nem habos torta, de talán nem is ennyire sötét, komor és vigasztalan.
Ha megfontoljuk, hogy mi emeli az embert inkább a mosoly vagy a hervasztó valóság, nem kétséges, hogy mindenki az előzőre szavaz. Akkor miért nem töreketek erre novellistáink, vagy legalább a kötet szerkesztői.
Mit is mondott húgocskájának a nagyobb tesó, látván, hogy a fagyit gagyinak tartja:
- Ha nem tudsz ölülni a fagyinak, legalább löhögjél!