Mickey webnaplója

Az idő mindig szép, minden más felér egy istenkáromlással.
Emlékszem régi telekre, amikor a szürkeség hetekig tán egy hónapig is kitartott. A levegőromlás közben fokozódott. Mint egy szennyes lencse, úgy terpeszkedett a főváros fölé a felhőzet. A szmog kézzel fogható és tüdőbe hatoló volt (széntüzelés, kétütemű motorok kipufogó szennye). Ólomterhelés. Együtt.
Néhány nap óta kicsit hasonló a helyzet.   
Reggelre kelve az autókon vastag jég terpeszkedik, a hőmérő némi mínuszt mutat, többé-kevésbé köd üli meg a tájat. A ködöt fotózni érdekes valami.
Egy darabig.
Aztán az ember ráun arra, hogy a szürke semmire fókuszáljon.
Nincs kép.
Nincs, mert mindig ugyanaz, vagy majdnem ugyanaz.
Nos, délelőttönként kisüt a nap. Most is ezt teszi, és leolvad a jég a szélvédőkről. Szerencsés az a sofőr, aki csak délután ül az autójába. Nincs dolga a jéggel, nem kell vakargatnia semmit.
***
Jelentem, az első hónap letelt.     
Szörnyülködhetünk az idő rohanása miatt, de akár vidámíthat is az a tudat, hogy a kikelet hamarosan megérkezik. Valamit éreznek a környék madarai is, mert „be nem áll a csőrük”.
Visszanézve az évekkel korábban fotózott képeket, hol vastag hó állt január végén az utakon, hol barkát hánytak a mogyoróbokrok a szomszédban. Most nincsen hó, de zord idő igen.   
***
Egyik helyi ismerősünk ma 82 éves. Küldtem neki gratulációt.
Óvatosan kell bánni a szépkorúak köszöntésével. Hányszor késztet a fb arra, hogy köszöntsük fel olyan kedves ismerősünket, aki tán már nem is él.
Azt mégsem lehet, hogy rákérdezzünk: Élsz még? Akkor Isten éltessen!