Mickey webnaplója

H. Böll novellát írt Bús a képem címen.
A fanyar humorral megírt mű arról szól, hogy amikor a hivatalosságok kötelező örömködést írtak elő, az író búsan ácsorgott, ezért megbüntették, s amikor pedig gyászosnak illett volna lennie, akkor nevetett, s ezért szintén megbüntették.
A dolog azért nem ilyen egyszerű.
Az alapjában véve optimista ember ritkán válik depresszióssá, és fordítva.
Most szembejött velem Móricz Zsigmondnak a lányaihoz írt levele, ebből idézek, mert érdekes és tanulságos.
Ezt írja:
Az öröm, az áldás Isten adománya, éppen olyan, mint az egészség: független azt akarattól, független a vagyoni viszonyoktól, a sikertől, bár ez mind hozzájárul és fokozza. Az öröm az abból ered, hogy valaki meg tudja látni azt, ami szép és jó az életben. Hát persze ha valaki beteg, szegény vagy üldözött, az már kevesebbet tud örvendezni a dolgain, de az is tud, s mihelyt tud, mindjárt gyarapodik az öröme. Azt, aki örülni tud, kellemesnek találják az emberek, még akkor is, ha nem tesz nekik semmit. Annak hamarabb megbocsátanak, annak inkább jönnek segítségére.
De azok a sötét, savanyú emberek, akiknek mindig komoly a szemük, s kritizálva nézik a világot, azok szegények félelmesekké lesznek mindenki előtt, ha semmi okot nem is adnak rá. Még akkor is, ha jók, ha áldozatkészek, ha segítők, akkor is nehezebben fogadják el tőlük azt, hogy élnek és itt vannak, és sötét lényükkel megzavarják ebben a nehéz életben az életet.
Legyetek tehát vidámak, és akkor már megnyeritek ezt a nehéz csatát, amit el kell itt harcolni.
Alig van mit hozzátenni.
Talán annyit mégis érdemes, hogy ha örömre, ha örömtelenségre hajlik is az ember, szeretni mindkét esetben képes, és ez a lényeg.
Írva van: „A szeretet sok bűnt eltakar” (1Pt 4,8).