Mickey webnaplója

Napok óta foglalkoztatja a sajtót a párizsi olimpia megnyitóján előtolakodó LMBTQ jelenetsor.
Alighanem utoljára írok róla.
Mint kiderült Macron áll az érdemi szerzők mögött. Ő tolerálta (mi az, hogy) a gender előtérbeállítását, a woke nyomulását. Ehhez elég volt a rendező mellé állítani egy LMTBQ-hívő öltöztető nőt, aki átvette az irányítást a „dobzse”-rendező kezéből. Ez mindent megmagyaráz, mindent a helyére tesz. Felőlünk nézve ez a fajta szemtelenség annak a kifejezése, hogy „mi még ezt is meg merjük csinálni”.
Nem kellett volna, de lelkük rajta.
(Egyébként valóban létezik egy festmény:  jan hermans van bijlert thetis és peleusz. Ám, lényegesen szűkebb körben ismert, mint L. da Vinci képe az Utolsó vacsoráról. Ha nem szándékos a megtévesztés, akkor csak felelőtlenség, mert mindenki az olasz képét gondolja viszontlátni, nem az alig ismert németalföldiét. Ha pedig szándékos, akkor igen durva támadás a jó ízlés ellen.)  
Azért írom, hogy utoljára írok róla, mert többet nem érdemel. Lehet, hogy még ennyit se.
A mi feladatunk nem az ocsmányságokban való turkálás, hanem a szép eszmények, a teremtés szépségének felmutatása. A fénybe kell nézni, nem az árnyékba.
A gonoszságon úrrá lesz a jó, a nyomorult eszmék elmúlnak.
Isten nem hagyja, hogy szép világát végképpen tönkre tegye az alávalóság.  
Távoli asszociációként egy régi Dobos Attila-sláger refrénje visszhangzik bennem:
…De hogyha eljössz hozzám,
kis szobámba betör a fény.
Felejtem azt, hogy lakosztályom kissé szerény.
Nem nézek semmi mást, csak Téged nézlek csupán.
Csak arra kérlek, gyakran jöjj hozzám!
Csak arra kérlek, mindig jöjj hozzám!
Hogy ki az a Te, kitalálható.
De jelképként ki is tágítható: fény, pozitívum, Isten, értékek.
A lakosztály szerénysége pedig felejthető.