Október 23-án éppen szabadnapos voltam, de a kollégám megkért, hogy helyettesítsem, mert neki mint vezető pártfunkcionáriusnak ott kellett lennie a Petőfi-kör aznapi gyűlésén, ahol a terv szerint az orvos-szakszervezet embertelen vezetőit akarták kizárni a további tevékenységből. Délben már a medikusok és a többi egyetemisták pirosló arccal és piros-fehér-zöld zászlókkal, széles sorokban vonultak föl a Bem tér felé, és kórházunk párttitkára, akivel aznap éppen együtt ebédeltem, remegő hangon kérdezte, hogy mi van a városban. Megnyugtattuk, hogy akinek tiszta a lelkiismerete, annak nincs mitől félnie. Délután már a villamosok is leálltak, mert lehetetlen volt közlekedni a nagy embertömeg miatt. A gyárakból, hivatalokból kijövő emberek ezúttal mentek nem haza, hanem mind a Duna-partra, a Bem térre és a Petőfi térre tartottak. Éppen egy sürgős esetet operáltunk, amikor hírül hozták, milyen szörnyű és oktalan beszédet mondott Gerő a rádióban. Este háromnegyed tízkor megjött a kollégám, és beszámolt nemcsak a Petőfi-köri viharos gyűlésről, hanem a város hangulatáról is. Mivel a váltás megérkezett, átöltöztem, és éppen hazafelé indultam. Kiléptem a kórház kapuján, egy teherautó éppen akkor állt meg, s két egyetemista sietős mozdulatokkal leemelte a kocsiról S. Elemér tizennyolc éves csepeli munkást, akit a Rádiónál az ávósok hasba lőttek. Kezembe adták a halottsápadt fiút, s már rohantak is tovább, mivel – mondták – még igen sok sebesült van. Ezzel elkezdődött számunkra a kimerítő, sokszor fájdalmas, de nagyon lelkesítő, szakadatlan munka. E pillanattól kezdve exodusom napjáig csupán három-négy alkalommal tudtam pár órára elhagyni a kórházat a sok elfoglaltság miatt.
Alig értünk be a műtőbe az első sebesülttel, már újabb autók érkeztek, és hozták egyre-másra a fiúkat, tüdő-, has-, kar-, láblövéssel. Néhány óra leforgása alatt már halottjaink is voltak, olyanok is, akiknek még a nevüket sem tudtuk, hiszen munkaruhájukban nem hordtak igazolványt. Az éjszaka sötétjében a gépfegyver- és puskaropogás egyre erősödött, embertömegek harsogták: „Ruszki, mars ki!”; „Vesszen Gerő!”, amelynek félelmetes hatását csak az tudja megérteni, aki tizenkét évig terrorban élt. A sebesültek egyre szaporodtak, szinte kivétel nélkül tizenöt–huszonöt év közötti külvárosi munkások, egyetemisták, akadt közöttük lány is. És ez így ment négy napon keresztül, megállás nélkül, éjjel-nappal. Közben jöttek a könnyebb sérültek is; akinek csak egy-egy ujját roncsolta szét a golyó, kezelés után rögtön fogta fegyverét és ment tovább. És itt mindegyikükről hőskölteményt lehetne mondani.
Utolsó kommentek