Mickey webnaplója

Volt egyszer egy embléma, egy kitalált figura, egy fekete holló, mely a postát jelképezte.
Nem véletlenül.
A magyar költészet egyik közismert gyöngyszeme ihlette: Arany János Mátyás anyja c. versének egyik figurája:
S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.
A holló most más kontextusban került elém. Ritka, mint a fehér holló – szól a közmondás.  
Ami ritka, mint a fehér holló, az a postai úton feladott magánlevelezés. Ünnep ilyet kapni. Színes bélyegek díszítik a borítékot, szebbek, mint régen, amikor is egy-egy épület, gyár, üdülő, pad vagy szék rajza ismétlődött unásig.
Korunkban a kézírás gyakorisága is erősen megritkult.
Ülünk a billentyűzet előtt, vagy nyomkodjuk okos telefonunk klaviatúráját.
És talán észre se vesszük, hogy az így készült írások személyessége korántsem olyan kifejező, mint a személyiséghez tapadó kézírás kalligráfiája.
A gépírás hivatalosan hűvös, a kézírás meggyőző és emberi.
Ezen még az se változtat, ha meggondolom, a számítógépen hányféle manuscript létezik.
Évtizedek óta kapom karácsonykor és húsvétkor Gy. M. kézírásos levelezőlapját, és valahányszor meghatódom tőle.
Lám, létezik még a folyóírás, létezik a posta, létezik a változatos postai bélyeg (a most érkezetten háromféle szerepel).
Az ünnep méltóságát gazdagítja a lapok sajátos eleganciája, értékfelmutató jellege.
Hogy magam miért nem követem ezt a gyakorlatot?
Mindig is ronda volt az írásom. Idősödve még fokozottabban így van.
Volt egy közös könyvünk T.-vel.
Többen vásároltak belőle, vagy kaptak ajándékba. Már nem tudom.
De azt igen, hogy dedikációt kértek. Elkezdtem írni az elsőt. Azt hiszem az utolsó is volt egyben.
Látva, milyen pocsék módon rondítok bele a szép tiszta lapba, megkértem feleségemet, hogy ő dedikálja a közös könyvünket.
Így is lett.